2017. augusztus 2., szerda

Kanyargós egyenes-Magyarország-Anglia stoppal és teveháton

Képzelj magad elé egy lassított felvételként lepörgő filmet, melyet nem mások, hanem Te magad gyártasz saját szemed segítségével. Kb. ilyen egy stoppos nézőpontja is, attól elvonatkoztatva, hogy sokszor a valóságban igencsak gyorsan tud haladni célja felé. Amikor stoppolok meglehetősen magányosnak érzem magam a fizikai jelenben, de ez a magány minden nemében pozitív. Amikor az emberek kényelmes életüket élik, kényelmes autóikkal szinte semmit sem tudnak erről a csodálatos és elvarázsló utazási formáról, még is néhányan nosztalgikus élményeket, régi időket vélnek újra megtestesülni azon néhány jelenkori élniakaróban, akik így élik meg önmagukat. Jómagam kb. három évvel ezelőtt kezdtem el az utak mentén kóborolni, hol tudatosan, hol teljesen tudattalanul, s eleinte féltem önmagamtól és az emberektől is. Valahogy egy szúrós sündisznónak vagy süntöknek éreztem magam, telis-tele tüskökkel a világ felé. Végsősoron azt gondolom a jó utat választottam, és belemerültem a mély vízbe, ahol nincs más lehetőség arra, hogy az emberekkel érintkezésbe kerülj, s mindeközben szabadnak is érezd magad. A stopp egy művészet is, a lélek művészete, az elme, az ész és az érzelmek tusája, a fizikai létezés és létminimumra való törekvés kivetülés a jelenbe, ahol nincs tegnap vagy holnap, csak a történő jelen. Amolyan festészet, melyben a pillanat festi a szívekre a színeket, tesz hozzá tónusokat, variálja az árnyalatokat, miközben az élet jól megforgatja tengelyén az egész alkotást, hogy további érdekes perspektívák táruljanak fel a mélyben. S kik vagyunk ezúttal? Talán egy kicsit jobb emberek.

A kezdeti napok általában nehézkesek, így jártam én most is. Az első napon még bennem volt az előző napról hozott hétköznapi élet nyűgje-baja, majd az idő előrehaladtával ezek az érzések elkoptak. Ekkor következik be a fent már emlegetett belassulás. Tavalyi utamból kiindulva úgy gondoltam simán menni fog ez a táv most is, úgy mint a karikacsapás. Ha visszagondolok ment is, csak kicsit más ütemben.

 Hétfőn reggel kiléptem az út mellé, majd hamarosan már Kecskemét, majd Budapest következett. Pesten még elmentem egy vízhatlan zsákért, meg egy mini táskáért, amiket már régóta beszerettem volna szerezni, majd megindultam a jól megszokott Sasadi úti Agip kúthoz. Mondani sem nagyon kell, már voltak előttem négyen, majd később is feltűnt néhány arc a távolban. Nekem sikerült vagy három órát itt időzni, ami szerintem azon a helyen rekord időnek számít. Végre egy lengyel csapat kivitt az M1-M7 szétválásáig, ahol csak úgy random a pálya mellett kezdtem a gyülekező felhők alatt autóra várni. Nagy meglepetésemre valami csúcsszuper Audi, benne elegáns, épp már nyugdíjas férfi jött segítségemre. Kiderült, hogy valami francia gáz és energetikai cég vezérigazgatója volt nemrégiben bekövetkezett nyugdíjazásáig. Hihetetlenül érdeklődő volt és dicsérte némi történetmesélés után az ilyen jellegű kíváncsiságomat. Tatabányáig vitt, ahol leszakadt az ég, stoppolni szinte lehetetlen volt, így egy aluljáróba húzódtam. Amikor némileg elállt, kisétáltam a vécék elé, s nem telt belé sok idő, amikor újra egy jólöltözött ember állt be a parkolóba, majd dolga végeztével felajánlotta, hogy Győrig nagyon szívesen el tudna vinni. Megint számomra szuper autóban ültem és kezdtem megosztani néhány történetem, majd később kiderült, hogy a növények szeretetével kapukat lehet nyitni az emberek között. Itt is így történt. Bevallom én nagyon szeretem, ha valaki, a maga egyszerű, de mégis lelkes kertészkedő mivoltában kérdéseket vet fel, melyekhez a magam tapasztalatait felhasználva próbálok segítséget nyújtani. A győri első lehajtónál tett ki, mi több, kiderült, hogy az Olimpiai Bizottság elnöke. Azért megnyugtató, hogy jó embert mindenütt lehet találni, rangtól, társadalmi pozíciótól, anyagi léttől függetlenül is. Győrnél rám esteledett, így ott töltöttem az éjszakát, majd másnap némi teketóriázás után, fogtam magam bementem Győrbe és a következő felhajtóhoz mentem ki. Ott hamarosan már egy kamionban ültem Magyaróvár felé, ahol gyors ütemezéssel átszálltam egy osztrák úrhoz, akivel Swechatig mentem. Odaérve már volt ott egy idős magyar bácsi, aki elmondta történetét Londontól New Yorkig. Még szerencse, hogy „hivatalos” stoppos hely is van a parkolóban. Tovább haladva bepattantam két német srác mellé a kis camper vanjükbe, velük Linzig jutottam.

Német srácokkal valahol Ausztriában
Itt összefutottam egy lengyel sráccal, aki Olaszország felé tartott, megkínált gyöngyhagymával, ami nem csak ecetes hanem cukros is volt, állítása szerint, ez jóval finomabb mint a sima ecetes. Hamarosan Passauig mentem egy asztalos lánnyal, akivel nagyon jót sikerült beszélgetni. A következő fuvar hozta meg az első csavart, idős hölgy nem is látta, hogy hová megyek, és angolul sem beszélt, így kb. húsz km-el arrébb, egy ilyen Autohof helyen tett ki. Na, ezekről azt kell tudni, hogy nem rögtön az autópályán, hanem attól távolabb vannak, így visszakeveredni a pályára onnan jóval nehezebb. Itt is rám sötétedett, és az eső is elkezdett esni, így behúzódtam egy híd alá a sátrammal.
Dupla fedél
Másnap az eső megint irdatlanul esett, a benzinkúton folytattam az ácsorgást, majd már robogtam is Regensburgig, persze megint Autohof lett ebből is. No ott, álltam vagy fél napot, mire végül inkább kimentem a felhajtóhoz, majd végül szerencsém lett. Nürnbergig mentem egy úgyszintén Autohofos helyre és egy üveg citromos itallal is gazdagabb lettem, de ott szerencsémre egy hölgy gyorsan felajánlotta, hogy elvisz egy jobb helyre. Az eső nem állt el, minden teljesen szürke volt. A benzinkút előterébe álltam be, ahonnan kijött az egyik eladó, és két kávéjegyet nyomott a kezembe, mondván, hogy Würzburg előtt baleset van, így lassú a forgalom, igyak kávét és várjak bent. Végül a vécék előtti radiátoron kötöttem ki. Először köszöntött rám a belassúdó élet érzése. Nekifogtam naplómat írni, majd hamarosan többen beszélgetésbe elegyedtek velem. Egy fiatal lány és vietnámi barátja jött, hogy ők nagyon szívesen elvinnének. Nagyon megörültem, jót nevettünk többször az úton, finom csokit is kaptam tőlük. Würzburgnál már gyors fuvarom volt, pedig azon a pihenőhelyen gyönyörű kilátás nyílik a városra és a környező szőlőkre, megéri egy kicsit időzni ott. 

Holland stoppos srácokba botlottam, akik Európában köröznek már egy ideje. Frankfurt előttig Mathiassal mentem, aki szintén érdeklődő volt és egy nagyflakon vizet nyomott kezembe kiszállásomkor. Ebben a parkolóban következett be stoppos életem egyik csúcspontja is. Kimentem a kijárathoz, majd kb. 15 perc után megéheztem, elkezdtem magamban falatozgatni, de nem haraptam vagy kettőt sem, amikor egy kedves lány jött oda hozzám, hogy nem lenne e kedvem vacsorázni velük, mert nekik van elég, mi több egy darabig el is tudnak vinni. Felszedelőztem a cuccomat, majd átballagtunk az átalakított camper vanjükhöz, ahol már nagyon jó illatok terjengtek. Belga sziklamászó pároshoz volt szerencsém, akik Boszniából mentek hazafelé. Ott helyben a parkoló közepén kezdtünk neki, amolyan piknik hangulatban eszegetni currys, csicseriborsós rizst párolt zöldségekkel.
Nomád piknik
Olyan hihetetlenül belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy kb. másfél órával később jutott eszünkbe, hogy lassan indulni kéne. Az úton is majdnem végig dumáltunk az ég egyadta világon mindenről. Ajándékba egyik kicsike díszemet adtam nekik a függőágyamról, és egy Mountexes matricát. Cserébe traktor fesztiválos matricát kaptam és mi több, egy érdekes helyre elhelyezett traktor tetoválást is láthattam, valamint tanultam is valamit: Ik hou van de sterren in de lucht. Bizony-bizony. Hollandiában abban a kicsike fülben, ott lent tettek ki Liegetől nem messze. Kimentem a pályáról és egy meggy ültetvényben éjszakáztam. Reggel megint tanácstalanná váltam, majd végül Liegeig sikerült fuvart találni egy marokkói páros személyében. Liege nem volt egyszerű, de a pályára felérve már hamarosan robogtam Brüsszel, majd Brugge irányába egy francia házaspárral, később egy lisztet szállító sráccal, végül pedig egy kamionos nénivel. Brugget most kihagytam, de már ismertem a helyet, ahová állni érdemes Calais felé. Onnan angol párossal mentem tovább a kikötőig. A kikötőben megint érdekes volt a helyzet. Kb. két óra után egy hatalmas átalakított terepzöld Mercedes jelent meg, két lánnyal a fedélzetén, akik felajánlották, hogy próbáljuk meg a dolgot, max. nem sikerül. A határon semmi probléma nem volt, majd a jegypénztárnál sem volt semmi, végül a rendőrségi check pointnál kötöttek belénk, hogy a jegy nem három, hanem két főre szól, menjünk vissza a jegyes kapuhoz és kérdezzük meg. Az ott lévő hölgy megnézte az útlevelem, majd nyomtatott egy másik jegyet három főre és már mehettünk is. Várakozás közben megkínáltak sörrel, ami jó volt nagyon, a fedélzeten szintén jót beszélgettünk, majd egész úton zenét hallgattunk. Az M25 mellett tettek ki a Cobham-i pihenőnél valamikor hajnali 1-2 körül. A parkoló túloldalán lévő kicsike parkban vertem tanyát és aludtam egy pár órát. Reggel pedig már épp indultam volna stoppal befelé, mikor Ákos barátom szólt, hogy eljön értem. Így ért véget a 2017-es Anglia Magyarország utam az 5. nap reggelén.

Úgy érzem, hogy ez az út bizonyította számomra, hogy a hosszútávú stoppolást nagyon tudom élvezni, mert eljut az ember egy teljesen más gondolati dimenzióba, melynek jótékony hatásairól gyógykönyvet lehetne írni, így reményeim szerint a jövő évben sikerül újra nekiindulni talán egy másik iránynak. Az ilyen jellegű utazást pedig minden fiatalnak kötelezővé tenném az egyetemi tanulmányaik befejezése után. 

Ezen úton köszönök minden segítséget a kedves 26 autónak és azokban elhelyezkedő remek társaságnak az ilyen magamfajta stoppos akár csak néhány méterrel való odébb szállítását és persze a jó hangulatot, kedves szavakat. 

Thank you  guys, thank you cars, I am pleased to met with you, it was a pleasure to be with you, however the weather was pretty shit in Germany, the final ending in Englad was pretty good and the chanel crossing was also easy. Thanks again and I hope we will see easch other sometime. Take care and enjoy your life!


A világon a legtöbb szépség és élmény ingyen van, csak tudni kell felismerni és átélni azokat.