2017. október 17., kedd

Intenzív Kert vagy vadon dzsungel?

Megannyi különféle Kertet bejárva jelenleg is sokszor gondolkozóba esem annak kapcsán, hogy vajon mely fentebbi állítással értek egyet. Egyikkel is, másikkal is bizonyos pontokig. Úgy gondoltam írok néhány gondolatot Nektek arról, hogy én miképpen látom a helyzetet.

Kezdjük az intenzívvel. Mit is értek intenzív alatt? Olyan virágos ágyakt, melyek viszonylag szorosan beültetettek (a talajtakarás és gyom elnyomó hatás végett), másrészt fenntartásuk folyamatos emberi jelenlétet követel (gyomlálás, öntözés, mulcsozás, visszavágás, ide-oda kötözés, támogatás, deadheading, metszés stb.). 

RHS Hyde Hall ágyak nagy, blokkos ültetésekkel

Savill Garden
Jómagam sokáig teljesen extenzív, aborétumi szemléletet gondoltam a magaménak, így az intenzíven fenntartott területeket ugyan csodáltam, de kétkedéssel fogadtam. Valahogyan nem értettem a funkcióját az egésznek, aztán nem is olyan régen bedőlt ez a fal is. Mint mindenhol, itt is súlyos vétek az általánosítás csapdájába esni. Tudniillik, mindig a kontextus az ami számít, az, hogy milyen térben, milyen háttér előtt, milyen stílusú intenzív ültetés helyezkedik el. Be kellett látnom, hogy a nagy és sokszor ritka fásszárú különlegességek nem mindenkit ragadnak az egekig, mi több, vannak akik irtóznak tőlük, még bizony a kertészek között is vannak olyanok, akik fákról hallani sem szeretnének. A magyarázat az, hogy ezek a növények sokszor hatalmasak, nem emberi méretűek, másrészt ezek a növények képzik a csontvázat egy kertben, viszonylag rövid ideig „érdekesek” az egyszeri szemlélőnek.
Nagy tér, messzi nagy fák-Tiszakürti Arborétum
Persze van kivétel bőven. Tehát a csontvázat önmagában szemlélni nem oly érdekes, kivéve azoknak akik elhivatott anatómusok és egy életet szentelnek annak megismerésére, szóval egy elég szűk szelete a társadalomnak. Viszont vannak még ott más porcikák, melyek kiegészítik egy egésszé a testet. Itt lépnek be az évelők, hagymások, törpe cserjék, melyek az emberekhez elérhető távolságban, sokszor jóval hosszabban nyújtanak látványt. Már pedig az egyszeri ember látványt keres nem holmi csontvázat. Így valósulhat meg az, hogy itt egy optikai csalást lehet tetten érni. A nagy, távoli dolgok elé, mellé, köré telepített évelő virágos növények képesek a távolságokat „lehozni” vagy legalább is közelebb hozni az emberi szemlélőhöz és ezért is van nagy szükség rájuk. Van egy csomó szimpla és már jól bevált növény, mely megfelelően társítva, megfelelő mennyiségben használva olyan hatásosan funkcionál, hogy nekem is félre kellett tennem a megfásodni látszó gondolkozásomat (persze személy szerint elfogult vagyok még mindig). És, hogy kell e nekünk intenzív ágyás? Persze, egy bizonyos mértékig, de ne vegyen el annál nagyobb teret és energiát, mint amit a tér és kontextus neki enged, más szóval ne essünk át a ló túloldalára. Az is megfigyelésem, hogy sokszor nem a nagy felületek intenzív beültetése vált ki szép élményt az szemlélőből, hanem az ide-oda elbújtatott kicsi, de annál igényesebben kidolgozott mini részletek, melyekre csak úgy "véletlenül" akad rá mindenki.
Páfrányos zug a Savill Gardenben
Az extenzív fásszárúaknak is megvan a helyük a Kertben. A tavasszal jártam a Linn Botanikus Kertben Skóciában, mely a maga szomorú történetével és romosodó, elvaduló növényzetével is romantikus hely a maga nemében. A gyűjtés és az elhívatottság kitűnik már az első lépések után, de a jó néhány éve gondozatlan növényzet úgy gondolta, maga útjára lép, beindult a dzsungel effektus. Így történt meg az, hogy a Rubus henryi var. bambusarum elkezdett lenőni mindent, folyik le a fákról a Rhodikról, mindenütt az utak mentén és hidak mellett. Azok a növények, melyek kevésbé bírják a versenyt kidőlnek, de a mellette lévő, toleránsabbak fogják magukat és kitöltik a megüresedő lyukakat. Az üvegházakban mohosodó régi agyag cserepekben még itt-ott próbálkozik valami kis növényke, hogy életet és fényt találjon, de a többség némán hallgat. Sokszor úgy éreztük magunkat ottlétünkkor, mint ha a túlvilágon járnánk, és zavarnánk valakit nyugalmában. Nem véletlen. Ez a hely valós története. 
Szívszorító látvány-Linn Botanic Garden


A nagyobb kiterjedésű gyűjteményes jellegű arborétumok is igen érdekesek, hiszen az őszi látvány ott is felér egy jó, intenzív ágyással. De az csak egy évszak. Én úgy látom, hogy ezek a terek remek lehetőséget adnak arra, hogy a helyi, honos növényekből minél szélesebb körű bemutatót lehessen kialakítani. Itt nem egy-egy tövekre gondolok, mert azt a kutya nem veszi észre, csak a sasszemű botanikusok és kertészek. Viszont a gyepekbe egy rakás érdekességet be lehet mutatni és hozni, sokszor csak a Kert menti árokpartról is. Igazi természetes hatású rétekre gondolok, melyeken jól elgondolt és nyírott ösvények vezetnek keresztül. A fák alatt kialakuló árnyékos helyekre pedig árnyéktűrő évelőket és korai hagymásokat lehet szétszórni, de ezekből sem egy-egy tővel operálva, hanem nagy felületeken való ültetéssel. 
Erdőalji virágözön-Patca
Ugyanakkor az egy-egy cserje töveknek is meg lehet a maguk szerepe. Ők a mérföldkövek az út mentén. Ők azok, akik megfogják a kezedet és vezetgetnek, megfelelő arányban és koncepcióval való elrendezésük igen látványos és hasznos.
Fókusz és cserjék, kis termetű fák-Beth Chatto Kertje
Az egész legvégére pedig had említsem meg a fókuszokat. Ők a célok az út végén, melyeket ugyan tudunk, látunk vagy épp csak sejtünk, de valahol ott várnak ránk. Ezek az elemek lehetnek magányosan álló, szép koronájú fák, műalkotások, kölcsönzött tájkép, egy pad, hinta, dekoratív törzs vagy egy tó. 
Fókusz-Chiswick Ház Kertje
Nem utolsó sorban pedig a Kert egy nagyon komplex tér, melyben a vadon élő állatoknak és persze a növényeknek is helyet és teret kell adni a kibontakozásra. Nem baj az, ha az egyik hátsó sarok nem bozótmentes, vagy túlnőtt, esetleg korhadt fákkal van teli. Jót tesz a madaraknak, rovaroknak, melyek ezek hiányában be sem tennék lábukat a Kertbe.

2017. szeptember 17., vasárnap

Beth Chatto Kertje-Inspiráció és valóság

Vannak Kertek, melyekre bátran mondhatjuk, hogy mérföldkőnek tekinthetők a kertészkedés feledésbemerülő kezdetétől, és a végtelenbe futó, poros útja mentén. Ilyen Beth Chatto Kertje is, Elmstead Market település mellett, Colchestertől kb. 15 km-re.
A Kert építése 1960-as években kezdődött, amikor is Beth és Andrew Chatto felépítette házát a terület közepén, majd az azt körülvevő almaültetvényből Kertet és Faiskolát kezdtek kialakítani. Essex tartomány Anglia keleti oldalán helyezkedik el, a közhiedelemmel ellentétesen, nagyon száraz (550-600 mm csapadék/év) és szeles, nem ritkák a 30 fok feletti nyári melegek sem. A Kert filozófiájának kialakítására nagy hatást gyakorolt Andrew Chatto egész életére kiterjedő, a kerti növények eredeti élőhelyeinek, ökológiájának átható megismerésére irányuló érdeklődése. Kertjük megépítésével rávilágítottak arra a tényre, mely szerint az élőhelyismeret, növényföldrajzi tudás és az egyes növények élőhelyein uralkodó klimatikus tényezők megértése elengedhetetlen fontosságúak egy természetes hatású Kert létrehozásánál. Mottójuk: „Megfelelő növényt, megfelelő helyre”. A növények művészi igényű elrendezését, összepárosítását Beth álmodta meg. Tapasztalataikról és a Kert különböző részeinek fejlesztéséről több könyvet, újságcikket publikáltak, melyek olvasmányosságukkal, egyszerűségükkel és emberi hangvételükkel elévülhetetlen helyet teremtettek számukra a kertészek szent erdejében.

Mostani hétvégémen eltaláltam, hogy elmegyek megnézni a fentebb részletezett Kertet, ha már itt vagyok tőle nem oly messze. Reggel kibattyogtam az út mellé, majd hamarosan már zötyögtem is Maldon irányába, ahol röviden körülnéztem, majd megindultam Colchester irányába. Olyan szerencsém volt, hogy pont Hyde Hallból járt az egyik hölgy arra, így Colchesterben ki is tett a megfelelő úton. Innen is viszonylag gyorsan lett fuvarom egyenest a Kert bejáratáig.

Már ahogy belép az ember valahogy olyan érzés, mint ha egy magánkertbe mennél be, de aztán továbbhaladva kinyílik a tér a tavakra és rögtön egy burjánzó zöld tengerbe esik bele a szemlélő. Én is így jártam, igaz eleinte eléggé borongós volt az idő. Így nyár végére, ősz elejére azért látszik, hogy már a levelek készülődnek a végső elmúlásra, de sok évelő még ilyenkor is remekül virágzik és díszít. Három közepes méretű tavacska helyezkedik el a legmélyebbnek számító völgyecskében. Körülötte nagyobb szigetágyásokban tömérdek mennyiségű évelő és hagymás került ültetésre. 

Számomra nagy tapasztalat volt azt látni, hogy mennyire ésszel és érzékkel bántak a fákkal és cserjékkel. Az árnyékot adó nagy tölgyek viszonylag magasra vannak gallyazva, és a koronájukból is ritkítottak ki, így megfelelő mennyiségű fény juthat az évelőknek. Ez a korona ritkítás azért sem nélkülözhető ilyen alacsony csapadékmennyiségű területeken, mert az egyszer-egyszer lehulló néhány mm csapadék némiképp eljuthat az évelőkig, viszont teljes koronával szinte nem is kapnának csapadékot. Ebben a Kertben kb. 1/3 fás növényhez jár 2/3 lágyszárú. Ez hatalmas mennyiséget jelent, de ezzel a célal hozták létre a Kert mellett helyet foglaló Faiskolájukat, mely kiszolgálja mind a Kertet mind az ide látogató kertbarátokat ritkán beszerezhető növényekkel.
 A vízi kertrészlet után elindultam a Rezervoár részlet felé. Talán a legszebb pillanat az volt, amikor észrevettem, hogy mennyire szép a harmattól gyöngyöző Alchemilla levelek közül előbúj Colhicum virágok csoportja.
Colhicum 'Rosy Dawn'
 Tovább haladtam a Woodland Garden felé. Temérdek Colhicum öleli körbe az egész Kertet ebben az időszakban, és létesít kapcsolatot az egyes ágyások között. Teljesen egyszerű, még is látványos. Ezen a részen bolyongtam talán a legtöbbet, és láttam meg, hogy itt igazából nem is nagyon vannak úgymond „ágyak”, itt csak utak vannak amelyek körülfognak területeket, melyekbe egyszer beültették a növényeket és miután megvetették lábukat magukra hagyták valamilyen szinten őket. Az eredmény bámulatos és természetes hatású, és itt térnék vissza a cserjékre, kisebb fákra. Az oszloppilléreket főleg nagy Quercus robur-ok teszik ki, ezek alatt helyezkednek el a kisebb  fák, cserjék. A cserjék meglehetősen szellősen vannak telepítve, így belátni viszonylag nagy területeket, de ez még így is elegendő mennyiség ahhoz, hogy vezessék a tekintetet.

 Én önmagukban ki nem állhatom a tiritarka levelű, természetellenes kultivárokat, de ezen esetben, mértéktartó alkalmazásuk eszméletlenül látványt nyújt, bevonzza a tekintete, derűsíti az árnyákos teret. Szintén megemlítendő a szezonalitás fontossága a cserjék tekintetében is. Nekem rögtön eszembe is jutott egy példa, mely remekül szemlélteti ezt, egy erdei ösvény mentén. Álljon itt az én egyik kedvenc somsorom:
Cornus mas korai sárga virágaival lombfakadás előtt szimbolizálja a tavaszt, majd a nyári lombjával és alakjával díszítő Cornus controversa ’Variegata’ következik, ez után az őszi színeket a Cornus florida gyönyörű vöröses lombja hozza, majd legvégül a nagyobb foltokban igazán látáványos Cornus sanguinea ’Midwinter Fire’ vagy Anny’s Winter Orange’ teremti meg vesszőinek vöröses-narancsos színével.
Hydrangea petiolaris
Az utóbbi időben az ülő alkalmatosságokra is nagyon kezdtem figyelni, mi több rengeteg pad fotóm van már, melyek egymásmellé rendezésével bebizonyosodhat, hogy egyes esetekben ugyan mutatósak a hagyományos, vásárolt padok, de a házilag, három darab fából összeállított egyszerű kis láblógatók mennyivel tájba simulóbbak tudnak lenni egy természetes hatású Kertben. A Woodland rész legvégében álló Acer griseum meg egyenesen kiabál magáért.  Barna hámló kérgét, az itt-ott beszüremlő napsugarak keltik igazán életre.

Ezek után visszaballagtam a Long Shady Walk mentén átkanyarodtam a Scree Garden felé, amiben jelenleg több ágyás is átrendezés alatt áll, de jobbnál-jobb szárazságtűrő növények vannak bennük, kavicsos, jól drénezett közegben.



 Ki is mentem ezután a Faiskolát megnézni, ami majdnem akkora mint, maga a Kert. Az egész a növények igényeinek megfelelően van elrendezve, így lehet árnyéki, sziklakerti, vízi és mocsári növények közül válogatni. Szintén érdekes, az egyik fóliasátor úgy van kialakítva, hogy a végében, szellősen asztalok és székek vannak, így a kávázóból oda is ki lehet ülni, mely megfelelő igényű kialakítás mellet, tud nagyon hangulatos is lenni. Azt is be kell vallani, hogy ilyen helyen az ember egy vagyont eltudna költeni, és a kísértések egész tárháza jön szemtől-szembe. Csak néhány példa, Mukdenia rossii, Cyclemen hederifolium Silver Leaf form, Darmera peltata stb.


Végül csak visszamentem, még egyszer körüljárni. Jó volt, hogy a Nap is kisütött így a Woodland Gardenben az egyik út szélére telepedtem, hogy átadjam magam a csendnek és a látványnak. Láttam még magamfajta szabadulni nem tudó társakat, akik szintén csak körbe-körbe köröztek.

Végül a kijárat körül kialakított Gravel Gardent néztem meg, amit nem öntöznek, csak ültetés után néhányszor. A növényeket igazából nagyobb szemű kaviccsal vastagon letakar ágyásokba helyeztek el. A magas növésű fűfélék virágzatai a szélben mozgalmassá teszik az amúgy szárazsághoz adaptálódott, durva megjelenésű növényeket.

Hazafelé sikeresen vettem az irányt, ugyan némi esőt kaptam a nyakamba, de szerencsésen, kb. 5 órára visszaértem.


Remélhetőleg másik évszakban is megtudom majd látogatni ezt a Kertet, hogy további észrevételeket, ötleteket sikerüljön meglátni, megtanulni és megosztani.

2017. augusztus 2., szerda

Kanyargós egyenes-Magyarország-Anglia stoppal és teveháton

Képzelj magad elé egy lassított felvételként lepörgő filmet, melyet nem mások, hanem Te magad gyártasz saját szemed segítségével. Kb. ilyen egy stoppos nézőpontja is, attól elvonatkoztatva, hogy sokszor a valóságban igencsak gyorsan tud haladni célja felé. Amikor stoppolok meglehetősen magányosnak érzem magam a fizikai jelenben, de ez a magány minden nemében pozitív. Amikor az emberek kényelmes életüket élik, kényelmes autóikkal szinte semmit sem tudnak erről a csodálatos és elvarázsló utazási formáról, még is néhányan nosztalgikus élményeket, régi időket vélnek újra megtestesülni azon néhány jelenkori élniakaróban, akik így élik meg önmagukat. Jómagam kb. három évvel ezelőtt kezdtem el az utak mentén kóborolni, hol tudatosan, hol teljesen tudattalanul, s eleinte féltem önmagamtól és az emberektől is. Valahogy egy szúrós sündisznónak vagy süntöknek éreztem magam, telis-tele tüskökkel a világ felé. Végsősoron azt gondolom a jó utat választottam, és belemerültem a mély vízbe, ahol nincs más lehetőség arra, hogy az emberekkel érintkezésbe kerülj, s mindeközben szabadnak is érezd magad. A stopp egy művészet is, a lélek művészete, az elme, az ész és az érzelmek tusája, a fizikai létezés és létminimumra való törekvés kivetülés a jelenbe, ahol nincs tegnap vagy holnap, csak a történő jelen. Amolyan festészet, melyben a pillanat festi a szívekre a színeket, tesz hozzá tónusokat, variálja az árnyalatokat, miközben az élet jól megforgatja tengelyén az egész alkotást, hogy további érdekes perspektívák táruljanak fel a mélyben. S kik vagyunk ezúttal? Talán egy kicsit jobb emberek.

A kezdeti napok általában nehézkesek, így jártam én most is. Az első napon még bennem volt az előző napról hozott hétköznapi élet nyűgje-baja, majd az idő előrehaladtával ezek az érzések elkoptak. Ekkor következik be a fent már emlegetett belassulás. Tavalyi utamból kiindulva úgy gondoltam simán menni fog ez a táv most is, úgy mint a karikacsapás. Ha visszagondolok ment is, csak kicsit más ütemben.

 Hétfőn reggel kiléptem az út mellé, majd hamarosan már Kecskemét, majd Budapest következett. Pesten még elmentem egy vízhatlan zsákért, meg egy mini táskáért, amiket már régóta beszerettem volna szerezni, majd megindultam a jól megszokott Sasadi úti Agip kúthoz. Mondani sem nagyon kell, már voltak előttem négyen, majd később is feltűnt néhány arc a távolban. Nekem sikerült vagy három órát itt időzni, ami szerintem azon a helyen rekord időnek számít. Végre egy lengyel csapat kivitt az M1-M7 szétválásáig, ahol csak úgy random a pálya mellett kezdtem a gyülekező felhők alatt autóra várni. Nagy meglepetésemre valami csúcsszuper Audi, benne elegáns, épp már nyugdíjas férfi jött segítségemre. Kiderült, hogy valami francia gáz és energetikai cég vezérigazgatója volt nemrégiben bekövetkezett nyugdíjazásáig. Hihetetlenül érdeklődő volt és dicsérte némi történetmesélés után az ilyen jellegű kíváncsiságomat. Tatabányáig vitt, ahol leszakadt az ég, stoppolni szinte lehetetlen volt, így egy aluljáróba húzódtam. Amikor némileg elállt, kisétáltam a vécék elé, s nem telt belé sok idő, amikor újra egy jólöltözött ember állt be a parkolóba, majd dolga végeztével felajánlotta, hogy Győrig nagyon szívesen el tudna vinni. Megint számomra szuper autóban ültem és kezdtem megosztani néhány történetem, majd később kiderült, hogy a növények szeretetével kapukat lehet nyitni az emberek között. Itt is így történt. Bevallom én nagyon szeretem, ha valaki, a maga egyszerű, de mégis lelkes kertészkedő mivoltában kérdéseket vet fel, melyekhez a magam tapasztalatait felhasználva próbálok segítséget nyújtani. A győri első lehajtónál tett ki, mi több, kiderült, hogy az Olimpiai Bizottság elnöke. Azért megnyugtató, hogy jó embert mindenütt lehet találni, rangtól, társadalmi pozíciótól, anyagi léttől függetlenül is. Győrnél rám esteledett, így ott töltöttem az éjszakát, majd másnap némi teketóriázás után, fogtam magam bementem Győrbe és a következő felhajtóhoz mentem ki. Ott hamarosan már egy kamionban ültem Magyaróvár felé, ahol gyors ütemezéssel átszálltam egy osztrák úrhoz, akivel Swechatig mentem. Odaérve már volt ott egy idős magyar bácsi, aki elmondta történetét Londontól New Yorkig. Még szerencse, hogy „hivatalos” stoppos hely is van a parkolóban. Tovább haladva bepattantam két német srác mellé a kis camper vanjükbe, velük Linzig jutottam.

Német srácokkal valahol Ausztriában
Itt összefutottam egy lengyel sráccal, aki Olaszország felé tartott, megkínált gyöngyhagymával, ami nem csak ecetes hanem cukros is volt, állítása szerint, ez jóval finomabb mint a sima ecetes. Hamarosan Passauig mentem egy asztalos lánnyal, akivel nagyon jót sikerült beszélgetni. A következő fuvar hozta meg az első csavart, idős hölgy nem is látta, hogy hová megyek, és angolul sem beszélt, így kb. húsz km-el arrébb, egy ilyen Autohof helyen tett ki. Na, ezekről azt kell tudni, hogy nem rögtön az autópályán, hanem attól távolabb vannak, így visszakeveredni a pályára onnan jóval nehezebb. Itt is rám sötétedett, és az eső is elkezdett esni, így behúzódtam egy híd alá a sátrammal.
Dupla fedél
Másnap az eső megint irdatlanul esett, a benzinkúton folytattam az ácsorgást, majd már robogtam is Regensburgig, persze megint Autohof lett ebből is. No ott, álltam vagy fél napot, mire végül inkább kimentem a felhajtóhoz, majd végül szerencsém lett. Nürnbergig mentem egy úgyszintén Autohofos helyre és egy üveg citromos itallal is gazdagabb lettem, de ott szerencsémre egy hölgy gyorsan felajánlotta, hogy elvisz egy jobb helyre. Az eső nem állt el, minden teljesen szürke volt. A benzinkút előterébe álltam be, ahonnan kijött az egyik eladó, és két kávéjegyet nyomott a kezembe, mondván, hogy Würzburg előtt baleset van, így lassú a forgalom, igyak kávét és várjak bent. Végül a vécék előtti radiátoron kötöttem ki. Először köszöntött rám a belassúdó élet érzése. Nekifogtam naplómat írni, majd hamarosan többen beszélgetésbe elegyedtek velem. Egy fiatal lány és vietnámi barátja jött, hogy ők nagyon szívesen elvinnének. Nagyon megörültem, jót nevettünk többször az úton, finom csokit is kaptam tőlük. Würzburgnál már gyors fuvarom volt, pedig azon a pihenőhelyen gyönyörű kilátás nyílik a városra és a környező szőlőkre, megéri egy kicsit időzni ott. 

Holland stoppos srácokba botlottam, akik Európában köröznek már egy ideje. Frankfurt előttig Mathiassal mentem, aki szintén érdeklődő volt és egy nagyflakon vizet nyomott kezembe kiszállásomkor. Ebben a parkolóban következett be stoppos életem egyik csúcspontja is. Kimentem a kijárathoz, majd kb. 15 perc után megéheztem, elkezdtem magamban falatozgatni, de nem haraptam vagy kettőt sem, amikor egy kedves lány jött oda hozzám, hogy nem lenne e kedvem vacsorázni velük, mert nekik van elég, mi több egy darabig el is tudnak vinni. Felszedelőztem a cuccomat, majd átballagtunk az átalakított camper vanjükhöz, ahol már nagyon jó illatok terjengtek. Belga sziklamászó pároshoz volt szerencsém, akik Boszniából mentek hazafelé. Ott helyben a parkoló közepén kezdtünk neki, amolyan piknik hangulatban eszegetni currys, csicseriborsós rizst párolt zöldségekkel.
Nomád piknik
Olyan hihetetlenül belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy kb. másfél órával később jutott eszünkbe, hogy lassan indulni kéne. Az úton is majdnem végig dumáltunk az ég egyadta világon mindenről. Ajándékba egyik kicsike díszemet adtam nekik a függőágyamról, és egy Mountexes matricát. Cserébe traktor fesztiválos matricát kaptam és mi több, egy érdekes helyre elhelyezett traktor tetoválást is láthattam, valamint tanultam is valamit: Ik hou van de sterren in de lucht. Bizony-bizony. Hollandiában abban a kicsike fülben, ott lent tettek ki Liegetől nem messze. Kimentem a pályáról és egy meggy ültetvényben éjszakáztam. Reggel megint tanácstalanná váltam, majd végül Liegeig sikerült fuvart találni egy marokkói páros személyében. Liege nem volt egyszerű, de a pályára felérve már hamarosan robogtam Brüsszel, majd Brugge irányába egy francia házaspárral, később egy lisztet szállító sráccal, végül pedig egy kamionos nénivel. Brugget most kihagytam, de már ismertem a helyet, ahová állni érdemes Calais felé. Onnan angol párossal mentem tovább a kikötőig. A kikötőben megint érdekes volt a helyzet. Kb. két óra után egy hatalmas átalakított terepzöld Mercedes jelent meg, két lánnyal a fedélzetén, akik felajánlották, hogy próbáljuk meg a dolgot, max. nem sikerül. A határon semmi probléma nem volt, majd a jegypénztárnál sem volt semmi, végül a rendőrségi check pointnál kötöttek belénk, hogy a jegy nem három, hanem két főre szól, menjünk vissza a jegyes kapuhoz és kérdezzük meg. Az ott lévő hölgy megnézte az útlevelem, majd nyomtatott egy másik jegyet három főre és már mehettünk is. Várakozás közben megkínáltak sörrel, ami jó volt nagyon, a fedélzeten szintén jót beszélgettünk, majd egész úton zenét hallgattunk. Az M25 mellett tettek ki a Cobham-i pihenőnél valamikor hajnali 1-2 körül. A parkoló túloldalán lévő kicsike parkban vertem tanyát és aludtam egy pár órát. Reggel pedig már épp indultam volna stoppal befelé, mikor Ákos barátom szólt, hogy eljön értem. Így ért véget a 2017-es Anglia Magyarország utam az 5. nap reggelén.

Úgy érzem, hogy ez az út bizonyította számomra, hogy a hosszútávú stoppolást nagyon tudom élvezni, mert eljut az ember egy teljesen más gondolati dimenzióba, melynek jótékony hatásairól gyógykönyvet lehetne írni, így reményeim szerint a jövő évben sikerül újra nekiindulni talán egy másik iránynak. Az ilyen jellegű utazást pedig minden fiatalnak kötelezővé tenném az egyetemi tanulmányaik befejezése után. 

Ezen úton köszönök minden segítséget a kedves 26 autónak és azokban elhelyezkedő remek társaságnak az ilyen magamfajta stoppos akár csak néhány méterrel való odébb szállítását és persze a jó hangulatot, kedves szavakat. 

Thank you  guys, thank you cars, I am pleased to met with you, it was a pleasure to be with you, however the weather was pretty shit in Germany, the final ending in Englad was pretty good and the chanel crossing was also easy. Thanks again and I hope we will see easch other sometime. Take care and enjoy your life!


A világon a legtöbb szépség és élmény ingyen van, csak tudni kell felismerni és átélni azokat. 

2017. június 6., kedd

Torockói-hegység stoppal, nomadizálva (ERD17)


Már az év kezdete óta tervben volt egy újabb kerülő a Torockói- hegységben Csaba barátommal, ami végül társaságában nem tudott megvalósulni, ugyanakkor számomra megadatott, hogy újra a Köveken kalandozzam.



Történt pedig, hogy családi program okán Békéscsabára mentünk, majd én ott is aludtam nővéreméknél, így rövidítve a távon. Másnap onnan indultam neki, a megközelítőleg 270 km-es távnak, ami egy napba simán bele kell, hogy férjen. Gyuláig igen zökkenőmentesen jutottam el, de mint utóbb kiderült, rossz felé mentem, így a Gyulavári határátkelőn kötöttem ki, mely természetesen az Arad felé vezető úton helyezkedik el. Mikor rájöttem, eléggé hülyének éreztem magamat, hogy miért nem néztem térképet, de mindenek oka van. Átvágtam Gyulán gyalogosan, majd Sarkad felé kezdtem el stoppolni.
Kolozs-vár felé
Rossz az irány főnök.
 No, meg is jött az utánfutóval felfegyverzett Ladám egy jópofa bácsival. Sarkadról nagyon érdekes fuvarom volt, hiszen egy tűzijáték készítő és kivitelező cég vezetőjével mentem egészen Nagyváradig, megtudtam, hogy csapatával második helyezést értek el tavaly a Makaóban rendezett tűzijáték világbajnokságon. Sosem gondoltam, hogy ilyesmiből is van világverseny. Mikre nem jó a stopp. Végül Nagyváradon megfalatoztam, majd elindultam a Metró felé, hogy ott újból fuvarra áljak lesben. No, nem telt bele sok idő, hamarosan egy román fuvarossal már Kolozsvár felé haladtam, ami nagyon érdekes volt, kedvenc kifejezésem az útból a cam caram kifejezés lett, amit úgy sikerült megértenem, hogy az angollal kevert románból jól jött ki a szövegkörnyezet, meg a hozzá tartozó kézjáték. Szerintem a lopásra használta kifejezést, és mellé valami politikusokat emlegetett. Az úton Királyhágó után leszakadt az ég, hatalmas eső kerekedett. Nem mentem egészen Kolozsvárig, kiszálltam Magyarlónánál, ahol már többször volt szerencsém megfordulni.
Zuhanyra várva
Ott sok pici fuvarral jutottam el a keresztútig. Meglepően jól beszéltek angolul a vidéki utcai népek is, ami azért figyelemreméltó. A keresztútnál meg is lett a fizetségem, milyen jó, hogy a lej már nem papír, hanem műanyag alapú, az esőben történő pénztalálás örömét nem rontja el az elszakad vagy nem szakad érzés, helyette jöhet a magabiztos törlés és már mehet is a zsebbe. Egy teljes lejjel lettem gazdagabb. Épp már rám esteledőben volt, amikor megérkezett fuvarom, ami azért volt emberileg érdekes, mert István, akivel kb. két perce találkoztam, rögvest felajánlotta hétvégi házát szállásként, mi több, megmutatta, hol a kulcs, hol a víz stb. Aztán még szívmelegítővel is megkínált, majd elvitt Torockóra a kúthoz, én meg felfelé indultam a Székely-kő lábához, ahol végül alaptáboromat felépítettem. Hamar felhúztam a sátramat, majd behúzódtam és nyugovóra tértem.
 

Pormacska
 Másnap reggel korán keltem, így már reggel hétkor a Székely-kőre nyargaltam felfelé. Az időjárás nem volt nagyon kedvező, állt az egész hegy a felhőben, ami ugyan néha kitisztult, de néha alig lehetett látni tíz méternél tovább. Már útközben megjelent egy csomó jó növény Saxifraga paniculata, Sorbus graeca, Sorbus transylvanica, Isatis tinctoria?, Helleborus purpurascens, Astrantia major, Spiraea sp., Genista sagittalis, Thymus serpyllum, Iris ruthenica, Pulsatilla sp. Polygala sp. stb. 
Felhőpárna
Isatis tinctoria 
Közös-Sorbus graeca 
Felérve kimerészkedtem a sziklásabb részekre, melyek irdatlanul csúsztak, de megérte, mert ott voltak a legjobb sziklagyepek. Fentebb is kószáltam egyet, aminek egy pásztorkutya támadás lett az eredménye. Önmagamon lepődtem meg a legjobban, mert azért, amikor kb. tíz megtermett állat ront az emberre, kétség nem fér hozzá, mindenki megijed. El is kezdtem hátrálni, majd amikor már elég közel voltak, akkor megtorpantam és feléjük indultam, és égtelenül elkezdtem velük ordítani. Na erre jól visszahőköltek. Azt hiszem ezt valahogy úgy hívják, hogy etológia.
Taraj
Iris ruthenica
Felmentem a láthatatlan felhőbe burkolózva a tetőre, de mivel nem láttam semmit és az eső is irdatlanul zuhogott, így lefelé vettem az irányt, ami nem is volt olyan egyszerű a felázott saras utakon. Volt benne fenéken csúszás, kúszás, esés, de azért a végére csak le értem sátramhoz. A sátram mellett egy másik nyáj pásztora várt,  ázott a szerencsétlen, majd megpróbált beszélni hozzám románul, de sajnos nem értettem. A sátor mellé letelepült két kiskutyája is, aminek nagyon örültem azért, mert hálás házőrzőnek bizonyultak a következő napokban. Az eső aznapra eléggé beszorított a sátorba, bár így volt időm a naplózási, csomagolási feladataimat elég jól megcsinálni, lepréselni a préselnivalókat, valamint feküdni és gondolkodni az eső kopogtatta sátorban.
Hello Koma
"Ház" őrző
 Délutánra egy kicsit megállt az eső, előmerészkedtem odúmból és elmentem egyet kerülni a legelőktől kissé fentebbi görgeteglejtőkre, mindenképp megérte a látványért.
Virágtenger
 Korán feküdtem, bár a bakancsszárító gyertyákat most is be kellett üzemelnem, így elég sokszor keltem fel megnézni nem ég e a sátor valahol.

Másnap szintén korán keltem, borult volt az idő, de nem esett, csak csöpögött néha. Eldöntöttem, hogy a Kő-köz két oldalát fogom aznap végigjárni. Gyalogosan jutottam Torockószentgyörgyre, majd onnan egy román, mint utóbb kiderült, telekocsis kompánia vitt el egészen a kövek tövéig. Húzták, a szájukat, amikor csak úgy ki akartam szállni, így hat lejt adtam nekik. Fogalmam sincs, hogy amúgy egy ilyenért mennyit szoktak adni, de nem nagyon volt ott idő, sem kedv variálni. Amint kiszálltam, eldöntöttem a menetrendet, ami az volt, hogy első nekifutásra a keleti oldalon nézek szét majd, utána a nyugatira megyek át.
Kő-köz
 El is indultam a kijelölt úton, de kb. 10 perc menetelés után már dzsungelharc lett az egészből, mindenféle vadcsapásokon, meg birkacsapákon, közben a gatyám szárát le kellett vennem, mert csurom víz volt minden az meg aztán szívni kezdte felfelé, így a sípcsonton szétgyötrése mellett döntöttem. Viszont volt egy rakat Stipa sp. meg Polygala major, Helianthemum canum és ovatum. Végül felértem egy kis nyeregbe, ahol az első két kicsike előcsúcsocska volt, az első és alacsonyabb eléggé gyér volt, persze rózsa, meg galagonya volt rendesen rajta. A tetején találtam néhány csaffadt Sorbus graeca-t, de semmi egyebet. A másik keresztes csúcsnak meg csak úgy nekimentem toronyiránt, bár nem hiszem, hogy létezik út felfelé. Talán az a felfelé vezető rész volt az egyik legértékesebb az egész kirándulásomból, persze ugyan teli volt Rhamnus-al, meg mindenféle töskölt cserjével, de a sziklagyepi részért simán megérte a szenvedést. Dictamnus albus-ok mindenhol, Geranium sanguineum, Iris-ek és még sok egyéb. Kiérve a tetejére a kereszt mellé szintén találtam Sorbus graeca-t, de semmi másnak még nyomát sem. 
Toronyiránt fel
Geranium sanguineum, Dictamnus albus
Keresztcsúcs
Ha pedig a felfelé utat nehéznek tituláltam, no, akkor a lefelé vezető még inkább az volt, a csúszós köveken, végül csak leevickéltem, de áldottam az eszemet. Lent elkezdtem gondolkodni, hogy mi tévő is legyek, merre induljak, végül megindultam a Kő-köz keleti, fő gerincének irányába. Itt végül ráakadtam újra a piros jelzésre, de nem sokan járhatnak arrafelé, mert olyan benőtt ösvényeken vezet keresztül, hogy csuda. Na, de csak kikecmeregtem a tetejére, ahol letettem a cuccomat és elkezdtem szétnézni a nyugatra néző meredek sziklagyepben. Végül jóval arrébb felfedeztem néhány S. aria szerű növényt, meg persze S. graeca-t, valamint egy kicsike S. torminalis-t. További növényeket láttam a jó meredek falakon is, de azokhoz kimenni nem mertem, és nem is nagyon lehetett volna. Végül még rátaláltam egy folt Iris graminea-ra, ami épp virágzás előtti állapotban volt.
Susnyásba be-Az a bizonyos piros út
Déli-orom
 Szedtem a sátorfámat és a Quercus pubescens erdőben kicsit lentebb ereszkedtem, és kikötöttem a kiemelkedő legutolsó déli meredély tövében, melyre egy darabig fel is mentem, mert berkenyéket véltem felfedezni a távolban. A kilátás pazar volt onnan fentről, ahogy délfelé tekintve a végtelen lankákon a teraszok peremén megtelepedő facsíkok, virágos kaszálók, búzatáblák és persze erdők változatos foltjaitól tarkított tájra lestem.
Kitekintő
 
Tőből
Közben a Nap is kisütött, így hirtelen párás meleg lett, ami gyors vetkőzésre sarkallt. Lefelé már a meredély túloldalán jöttem, ahol egy darabig görgeteglejtők és sziklagyepek váltakoztak a jobbomon, a túloldalt a rengeteg erdő. A kaszálókat elérve Linum flavum-ba futottam, amit most láttam elősször, nagyon megörültem. Az útra érve kicsit megálltam gondolkozni, végül a nyugati oldal bejárása mellett döntöttem, lévén, hogy még csak délután fél három volt. Utamat állta egy kicsike patak, kerestem egy gázlót, és mivel már bakancsom teljesen csucsogott a víztől, így csak simán belégázoltam. Itt is csak úgy toronyiránt indultam, aminek meg is lett az eredménye, mint úgy általában mindig, így lehet jobbnál jobb rejtett zugokra bukkanni. Láttam egy folt fehérséget a távolban, majd gondoltam megnézem mi is az, nagy meglepetésemre gyönyörűen virágzó gyapjúsásoba értem (Eriophorum sp.) ami mellett ott voltak a Carex flava/C. lepidocarpa tövek. Ahogy ott álltam és fotográfiákat készítettem az egyik lábam elkezdett süppedni befelé, így jobbnak láttam arrébb állni. Ugyanezen kaszáló túlsó végén is volt egy patak, ami mentén hatalmas foltokban Astrantia major-ok nőttek, amki majd kicsattantak az egészségtől, pont volt, ami már virágzásnak indult. Szeretem ezt a növényt nagyon.
Eriophorum sp. 

Astrantia major
Nagy völgycsillag
 Átkelve a kicsike patakon, belementem egy akáckefébe, amin meglepően hamar sikerült túlkerekedni. Ezt követően egy remek kaptatás következett az erdő alatt, majd a sziklagyepek tövében elemózsiázó szünetet tartottam, mert már reggel óta nyomtam, bár szerintem ilyenkor könnyű jóllakni a növények élményeivel, így aztán a tényleges fizikai evészet sokadlagossá válik a napirendben. A sziklagyep itt is jó volt az Onosma-val, meg kakukkfűvel, valami kígyófélébe már majdnem megint belesétáltam, aztán a kezemben lévő piszkafával bírtam rá a továbbállásra. Az eső lába itt is újra lógni kezdett, és a szél is mintha feltámadóban lett volna, de szerencsére nagy eső nem jött, csak távol, Enyed környékén szakadhatott az eső, de kegyetlenül. 


Az első kisebb csúcsra kitérve még semmit sem láttam, csak gyönyörű kilátást, majd aztán a második csúcsocskán S. transylvanica tövekre bukkantam, melyek eléggé kint a peremen vannak, így megközelítésük eléggé korlátozott volt, főleg esőutáni, csúszós hangulatban. Itt elidőztem egy darabon, majd a piroson a bentebb lévő csúcs felé indultam. A jelzés számomra gyanús módon egy erdészeti úton haladt, gondoltam, ez biztosan nem a csúcsra vezethet. Így bevetettem magam a sűrűjébe, ami megint csak tanulságos volt, hiszen egy régi, tarra vágott erdőrészt „csodálhattam” meg megérintő közelségből. Azt láttam, hogy az egész területen a gyertyán a hirtelen megnőtt fény hatására, irdatlanul kisarjadt, de a gyors növekedésnek, mint úgy általában, itt is ára volt, hiszen satnya seprűk alakultak ki, melyeket a szél rendre elhajlítgatott, mint amikor valaki egy horgászbottal nagy halat fog. Azért Cephalantera damasonium foltra itt is ráakadtam. Fentebb verekedetem magam susnyában, majd újra egy meredek sziklagyepi rész következett. 
Gyertyán kefe
No, ide sem véletlenül sodort a jó sors, mert a tavalyi évben az Ordas-kövön látott Clematis recta itt teljes virágos díszben pompázott. Hatalmas töveit el sem lehet kerülni akkorák. Fent újra keresésre indultam a peremeken, de nem találtam semmit sem. Még a távolban újra lovakat őrző kutyákat láttam, melyek hangos csaholással próbáltak másfelé kergetni. Legyalogoltam a gyepek aljába, ahol megtaláltam a feltételezett piros jelzésem másik végét. lefelé már azon mentem.
Clematis recta


 Visszaérve a kereszteződéshez, most már tényleg lefelé vettem magam, de jobb kézre eső peremeken berkenyéket láttam, gondoltam csak megnézem mifélék. Érdekes, hogy egyikük bokrosodó alakú növény volt, másikuk viszont egytörzses fa. A lenti „vár” tövében ballagtam el, ami az otromba betonozás és parlagi galambtenyészetek fellegvára, néhány csahos kutyával, meg némi kuplerájjal megspékelve. Az út mellett még gyalogoltam egy kicsit, de hamarosan már kocsiban ültem és Torockó felé robogtam. A sátram még a helyén volt, senki azt el nem piszkálta. A vizes bakancsot jól esett már azért levetni, körmeim sárgára színeződtek, talpam irdatlanul kiázott. Délutánra kimosolygott a Nap is a felhők közül, de hamarosan újra csepegni kezdett az eső. Korán nyugovóra tértem aznap is a naplók megírása után. A reggel hideg, az ég biztatóan kék volt, ugyanakkor a völgy még telis-tele volt misztikus párákkal, bárány bégetéssel, kurjongató juhászokkal. Az elhatározás, hogy összecsomagoljam csuromvizes sátramat és ruháimat nehezen jött, de azért csak nekiálltam. Pont indulni akartam, amikor a román juhász odajött, és közben románul próbált magyarázni valamit, de végül kiderült magyarul is beszél, így próbálta két kicsi kutyáját rám sózni. Megbeszéltük, hogy ezt most sajnos nem tudom vállalni, hazafelé indultam. A falut még gyalogosan hagytam el, majd nemsokára már egy Dacia vendége voltam egy rövid ideig. Utam hazafelé meglepően gyorsan alakult, ugyan még utaztam tájfutókkal, meg nyolc liter tej és egy kedves román család társaságában. Hazafelé szerencsém volt, mert Püspökladányig sikerült fuvart találnom. Onnan pedig semmi érdekes nem történt igazán, talán az, hogy a törökszentmiklósi cigányok még megpróbáltak utánam kurjantgatni, de nem igazán értettem, hogy mit is akarnak, estére már idehaza szárítottam átázott irhámat.
Torockói reggel
Az út meglepően jól sikerült rövidsége ellenére, így nagyban köszönhetek mindent jótevő sofőr barátaimnak minden egyes kilométerért.

Látott fás fajok:


Quercus pubescens, Q. petraea, Populus tremula, Fagus sylvatica, Carpinus betulus, Acer campestre, A. platanoides, A. pseudoplatanus, Crategus spp., Rosa spp., Coryllus avellana, Cornus mass, C. sanguinea, Rhamnus chatartica, R. saxatilis, Pyrus pyraster, Sorbus graeca, S. transylvanica, S. aria, S. torminalis, Berberis vulgaris, Cotoneaster tomentosus?, Alnus glutinosa, A. incana, Tilia cordata, Salix spp., Taxus baccata, Viburnum lantana, V. opulus, Fraxinus ornus, Sambucus nigra, Prunus spinosa, Hedera helix, Rubus spp., Chamaecytisus sp.?, Spiraea sp.