A fehérbe öltözött világ

     Hideg, fagyos leheletével apró kincseit fújja arcomba a szél, mégis a lelkem mélyén, mintha egy napsütötte rét muzsikáló tücsökhada közt lépkednék, valahol egy képzeltnek hitt világban. Persze ezek a merengések távoliak és ezen pillanatokban oly elérhetetlenek is tűnnek, mintha a nyár csak egy rövid pillanat lett volna és a tél lustán nyújtóztatná szét tagjait a gondolatok kényelmes lankáin. A fák ágait, a mohos köveket és lehullott faleveleket betakarja és simogatja fehér köntösével, a hó. A szelek szárnyán a békesség és a teljes nyugalom neszei, zörejei utaznak meghódítva a számukra végtelennek tűnő távolságokat. Fehér zizegés hallik, mely halkan, mégis magabiztosan oson végig a zegzugos völgyek mélyén és a magasságos egek égi útjain. A vizek befagyott arca itt-ott tövises koronát hordoz, máshol sima és hullámos fodrai egy időre megpihennek a fagyott áradat csúszós sétányainak padjain. Helyenként csobogva kapkod levegőhöz,  tudatja élő mivoltát és siklik tova a nagy vízanya karjai közé mely már régóta csalogatja hazatérőben lévő csöppnyi gyermekét. Nem türelmetlen, nem tolakodó, nem nagy hangú, csak teszi a dolgát és érzi, hogy fontos a mindenségnek. Az erdő állatainak éltető erő, a fák, bokrok és füvek szomjúhozva nyújtják torkukat a vizek szétterjedt csatornái felé. A távolban egy-egy harkály keresi napi betevőjét az odvas fák törzsében. Néha szünetet tart és talán eltűnődik azon, hogy milyen szép is az erdő onnan fentről, vagy csupán a gyógyítandó páciens panaszos szavait hallgatja türelmesen. Ki tudja?
     A bokrok között cinegék panaszolják a piros csipkebogyó fejecskéknek az időjárás zord mivoltát, melyre azok vacogva húzzák össze zúzmara gallérjukat. Amott királyka pár szökell egyik vékony gallyacskáról a másikra, nem tétováznak, keresnek és egyre csak keresnek a távoli határ bokrainak rejtekén.
     Most a végtelen idő az úr az erdőn és mellette ezüstös ruhájában a csend honol. A szürke és bánatosnak tűnő hegyoldalak alszanak, melyből csak a  tavaszi Nap könnyed melegsége ébresztheti fel és töltheti meg az élet reményteli vibrálásával. A természet alszik, mégis érzi az idő apró rezzenéseit, figyel és változik, mellyel tisztán és örömteljesen üzeni a távoli mindenségnek: jön már a tavasz!

Kő-hegy, Pomáz

Nagyon Kevély!

Az elmúlt időszakban az íróasztal mellett eltöltött időnk nagyban megnövekedett, így már alig vártuk, hogy végre levegőhöz jussunk és, hogy a természetbe egy kis bóklászásra indulhassunk. Ekkor jött is a telefonhívás Attilától, hogy mi lenne, ha holnap kimennénk a Kevélyekre egyet kerülni. Engem ugyan egy percig sem kellett győzködni arról, hogy gyerünk, így a mai napon reggel hétkor Budakalászról elindultunk. Az idő kezdetben szeles és fagyos volt, de a Nap nyújtogatta felénk meleget árasztó karjait, így bizakodók voltunk, hogy lesz még azért melegünk is a nap folyamán (lett is). A kezdetben szemetes és emberi zavarásnak erősen kitett cserjésben baktattunk, ahol jelölt út nem is volt, de találkoztunk egy irdatlan macséta késsel kecskéket legeltető úriemberrel, akinek szemlátomást szintén nem volt melege, mivel jó vastagon be volt öltözködve vastag ruháiba. Ahogy feljebb értünk, a decemberi jeges eső pusztította területekre, eltátottuk a szánkat, mivel mindenhol, a derekukat fájlaló fák, egykoron sudár törzsei hevertek. Az útbevágásban. a lefolyó csapadék hatására, kilúgozódás következtében megtelepült mohákat kezdtük nézegetni. Ilyen volt az Atrichum undulatum, Polytrichum formosum stb.

 Megcsodáltuk az erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides) vöröslő téli leveleit, melyek, így télen igen dekoratívnak mondhatók. Tovább folytattuk az utunkat és meghallottuk egy harkálydoktor gyógyító csőrének szorgos munkáját, melyet néhány széncinege kísért figyelemmel a távolból. A gerincre érve tartottunk egy reggeliszünetet, majd a Kis-Kevély felé vettük az irányt és a iszonyat mennyiségű fán és bozóton keresztül verekedtük magunkat és már útközben Attila beizzította az újonnan kapott GPS-t és néhány koordinátát jegyzett a talált mohák helyéről. A csúcsra érve a nyíltabb, déli kitettségű meszes sziklák felé vetettük magunkat. Jómagam néhány molyhos tölgy (Quercus pubescens) rügy és téli habitus fotóját készítettem el míg Attila a mohákat rakosgatta sorra.

 Felmerült a kérdés, hogy miképpen is alakul a Quercus pubescens csoport megjelenése Magyarországon, mert olvastam már a Q. virgiliana-ról korábban, hogy a Q. pubescens-el azonos, déli fekvésű, meszes talajú, sziklás élőhelyeken együtt mutatkoznak. Erről felbuzdulva az ÚMF (Új Magyar Füvészkönyv) segítségét hívtuk le. A könyv a molyhos tölgyek (Q. pubescens agg.) alatt két fajt említ, így a Q. pubescens-t és a Q. virgiliana-t, melyek elkülönítő bélyegei koránt sem tekinthetők valami erősnek és a csoport alatt fel is hívja a figyelmet a nehéz taxonómiai helyzetükre.

 A meszesen még határoztunk egy ezüst pimpót (Potentilla argentea), majd egy lentebbi részre ereszkedtünk le és egy kisebb facsoport alá húzódtunk napozni. A mélyben az egykori egri vár épített romjait láttuk, majd feltehetőleg az egyik katonai kiképző hely tanoncainak harsogó mondókázása hallott fel hozzánk. Ezek után a Nagy-Kevély felé indultunk és a modern technikának köszönhetően megtudtuk, hogy Andor barátunk jól szerepelt a mai vizsgáján, mely az amúgy is jó hangulatot tovább emelte. A csúcson megállapítottuk, hogy a sajnos a Nagy-Kevély mohában szegényesebb mint Kisebb testvére. A hegyi vadak túltartása következtében sziklagyepi növényzet hatalmas károkat szenved. A talaj hatalmas foltokban úgy tűnt, mintha fel robikapálták volna. Fontos lenne ezen állatok kordában tartása, melyek betelepítése felelőtlen és meglátásunk szerint pénz orientált döntés lehetett. A csúcson nem is időztünk sokat, hanem a homokköves részek felé ereszkedtünk lefelé. Rögtön hatalmas, gyönyörű mohafoltok vártak bennünket, amiknek nagyon megörültünk, hiszen télvíz idején a zöld szín felüdülés a szemnek és a léleknek egyaránt.

 A fentebb emlegetett fajok mellet még jó néhány mutatkozott. A környéket bejártuk majd, lefelé indultunk, útközben csipkebogyót eszegettünk. Benéztünk a felhagyott bányába is, de semmi különöset nem tapasztaltunk, bár a legutóbbi ottjártamkor történtek miatt nem voltak igen jó emlékeim a hellyel kapcsolatban. Újból kiértünk az erdőből, de az út mellett még határoztunk egy általunk Chamaecytisus albus var. pallidus-nak vélt törpezanótot. Az út többi részén már a közút mellett bandukoltunk és hamarosan útjaink elváltak Budakalászon. Így egy eredményes és szép napot tudhatunk magunk mögött.