Hideg, fagyos leheletével apró kincseit fújja arcomba a szél, mégis a lelkem mélyén, mintha egy napsütötte rét muzsikáló tücsökhada közt lépkednék, valahol egy képzeltnek hitt világban. Persze ezek a merengések távoliak és ezen pillanatokban oly elérhetetlenek is tűnnek, mintha a nyár csak egy rövid pillanat lett volna és a tél lustán nyújtóztatná szét tagjait a gondolatok kényelmes lankáin. A fák ágait, a mohos köveket és lehullott faleveleket betakarja és simogatja fehér köntösével, a hó. A szelek szárnyán a békesség és a teljes nyugalom neszei, zörejei utaznak meghódítva a számukra végtelennek tűnő távolságokat. Fehér zizegés hallik, mely halkan, mégis magabiztosan oson végig a zegzugos völgyek mélyén és a magasságos egek égi útjain. A vizek befagyott arca itt-ott tövises koronát hordoz, máshol sima és hullámos fodrai egy időre megpihennek a fagyott áradat csúszós sétányainak padjain. Helyenként csobogva kapkod levegőhöz, tudatja élő mivoltát és siklik tova a nagy vízanya karjai közé mely már régóta csalogatja hazatérőben lévő csöppnyi gyermekét. Nem türelmetlen, nem tolakodó, nem nagy hangú, csak teszi a dolgát és érzi, hogy fontos a mindenségnek. Az erdő állatainak éltető erő, a fák, bokrok és füvek szomjúhozva nyújtják torkukat a vizek szétterjedt csatornái felé. A távolban egy-egy harkály keresi napi betevőjét az odvas fák törzsében. Néha szünetet tart és talán eltűnődik azon, hogy milyen szép is az erdő onnan fentről, vagy csupán a gyógyítandó páciens panaszos szavait hallgatja türelmesen. Ki tudja?
A bokrok között cinegék panaszolják a piros csipkebogyó fejecskéknek az időjárás zord mivoltát, melyre azok vacogva húzzák össze zúzmara gallérjukat. Amott királyka pár szökell egyik vékony gallyacskáról a másikra, nem tétováznak, keresnek és egyre csak keresnek a távoli határ bokrainak rejtekén.
Most a végtelen idő az úr az erdőn és mellette ezüstös ruhájában a csend honol. A szürke és bánatosnak tűnő hegyoldalak alszanak, melyből csak a tavaszi Nap könnyed melegsége ébresztheti fel és töltheti meg az élet reményteli vibrálásával. A természet alszik, mégis érzi az idő apró rezzenéseit, figyel és változik, mellyel tisztán és örömteljesen üzeni a távoli mindenségnek: jön már a tavasz!
 |
| Kő-hegy, Pomáz |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése