Őszi kemping a hegyi borókásban

     Az november eleji csalogató jó idők bennünk is ihletet szültek és az ihletést gyorsan cselekedetek is követték. Az hogy mi is történt velünk november első hétvégéjén az alábbi kis úti leírásban olvashatjátok.
     Ezen a hétvégén volt szerencsénk olyat kipróbálni, amit még eddig soha sem. Andor és Én a hosszas teketóriázás után, ami a hely megválasztását körülvette végül az Aggteleki-karszt mellett döntöttünk és szombaton reggel a 6-os miskolci vonatra pattantunk a még párás, ködös november elsejei reggelen a Keleti kissé lelakott peronjáról.

 A számításaink nem jöttek be, melyeket még pénteken Növényanatómia után tettünk miszerint:-ÁÁ Miskolcra a kutya sem megy, főleg nem szombat reggel hatkor.
Ezzel ellentétben a vonat dugig volt és a helyeket úgy kellett vadászni. Szerencsére kiértem hamarabb és még tudtam helyet találni. Nagy nehezen nekilódultunk, az akkor még meglehetősen áthűlt szerelvénnyel, szemben velünk nénike valami szerelmetes történetet elbeszélő, olcsó papírra nyomtatott könyvet olvasott, míg a hátunk mögül épp azt tudtuk meg, hogy a gyerek ezt csinálja meg azt csinálja az iskolában, melyet egy igen jó hangú idősebb úr próbált kedves alkalmi útitársa tudtára és természetesen értésére is adni kisebb nagyobb sikerrel. A vonat csak zötyögött tovább és, így a hőmérséklet is kezdett elviselhetetlenné és ezzel együtt álomsítóvá is válni. Az utazásból, így hosszabb-rövidebb időre sikerült az álmok mezeire átsétálnunk.
A Tiszai pályaudvarra befutva egy kisebb hurok leírása után eljutottunk az állomás épületéig, ahol a büfét céloztuk meg mivel a reggeli hiánya már akkor érezhető volt és a belső részeink hevesen tiltakoztak az ellen, hogy így induljunk tovább. A büfét megközelítve szemmel jó láthatóan sok ember érzett még úgy, mint mi és szép, méretes sor fogadott. A sort kiálltuk, de egy kisebb technikai probléma merült fel. Andor kikérte a kávéját és aztán én a mellém berohanó úrnak, aki nagyon sietett kértem egy kólát, magamnak pedig egy sajtos szendvicset, majd fizettem. A baj csak az volt, hogy a kólát a pultos srác kiadta, de a szendvicsemmel adós maradt, amit én szóvá is tettem. Erre ő nagy felháborodással állította, hogy, de ő kiadta azt. Erre én tovább nyakaskodtam és beletellett 5 percbe mire sikerült a szendvics birtokába jutnom. Szomorú ez a bizalmatlanság az emberek között, de sajnos az a vidék olyan. A tornanádaskai vonatunkra szállva érezhető volt, hogy nem akárhová megyünk, értsük ezt a szó legpozitívabb és legnegatívabb értelmében. Az apró települések egymást követték és igen sok temetőbe induló családot láttunk krizantém kévékkel a hónuk alatt, majd a határhoz közeledve egyre kopni kezdtek az utasok. Tornanádaska az Aggteleki-karszt lábánál fekvő település festői környezetben. És eddig tartott a szépsége a dolgoknak, bár pozitív impulzusok elvétve értek minket. Az utcákon gyerekek a kisebbnek tartott egységből, koszos, vékony ruhákban szaladoztak, a házak és az utcák képe lehangolónak mondható, látszott rajta a lelakottság, a szemét és egy teljesen más életformához szokott társadalmi formáció a cigányság kilátástalan és meg nem oldott sorstragédiája. Andor figyelmeztetésére képeket nem készítettünk, így őriztük meg inkább az emlékeinkben az egykor szebb napokat is látott Bódva-völgyi településen uralkodó balkáni hangulatot. Szerencsénkre a gyerekek illendően köszöntek és voltak mások is, akik tiszteletüket fejezték ki felénk. A főtérre érve a szociális bolt nevezetű hely előtt már nagyban folyat az élet, lévén, hogy hó elején jártunk azon a napon. A falu szélén egy igen kicsiny malackát próbáltak átsegíteni a másvilágra, de mi nem vártuk meg az események végkimenetelét, hanem inkább a déli fekvésű lejtők felé vettük utunkat.

A sárga útjelen kellett volna haladnunk, de az bizony igen hamar eltűnt és kb. egy fél napig nem is mutatkozott. A falubéliek igen magasra felhatolnak ezen a helyen az erdőbe faigényüket kielégíteni, sajnos nem a legkíméletesebb módon. Az általuk készített csapákon könnyen lépre mehet az ember, így azt amit mi elfelejtettünk, egy tájolót ajánlok elvitelre az esetleges eltévedések esetére. Az első fogásunk jellegtelen akácos részen a Rhytidium rugosum volt, majd tovább kaptatva a nyíltabb részekhez értünk és ott a Cotinus coggygria, a Quercus pubescens, Pinus nigra, Juniperus communis, Rosa cannina, Ligustrum vulgare és a Viburnum lantana alkotta ritkás, kissé bozótos, de mindenképpen sziklagyepekkel tarkított részre értünk.

 Az első amit kiszúrtunk az egy sárgás virágú, kissé bőrszerű, fehéres levelű növény volt, amit ott helyben meg is határoztunk és Alyssum montanum-nak véltük. Persze akadtak még itt érdekességek ilyen volt a fenyérfű, a Bothriochloa ischemum is, valamint szép Sempervivum tectorum-ok virítottak még ott.

Továbbhaladva az erdősebb rész felé az út össze-vissza kanyarogni kezdett, majd sokszori tanakodások után, hogy vajon most hol is vagyunk kijutottunk a gerincre. Itt szembesültünk a töbrök hatalmasságával, melyek az én fejemben csak, mint kicsiny hangyaleső csapdák éltek, de akkor ott, ezen tévhitem megdőlt. Néhány sás is elénk került, de csak feltételeztük, hogy Carex digitata, C. pilosa és C. sylvatica van túlnyomó többségében ezen erdők aljnövényzetében. Az úttalan utakat járva a derékba vágott fák még mindig jelezték az erdei tündérek "szorgos" munkáját. Külön szomorúság, hogy majdnem minden egyes fa törzsén balta élességi teszteket végeztek, melyben bizony a szerszám élesnek bizonyult. Egy darabon megtaláltuk a sárga jelzést,de két jel után megint bottal üthettük a nyomát, így elindultunk a nemlétező torony iránt és kilyukadtunk egy gyönyörű borókásban. Ebben barangoltunk egy darabon, majd végül egy füves tisztásra érve elhatároztuk, hogy itt táborozunk le.

 A sátor gyorsan elkészült a fogadásunkra, majd jó csomó rőzse beszerzésére indultunk. Nem kellett neki fél óra és vidám tűz pattogott ideiglenes otthonunk előtt. Az orrunk megtelt füstszaggal és ezzel együtt a ruhánk is magába szívta az őszi illatokat. Így álltunk neki vacsoránk elköltéséhez, mely olajos halból és pirított kenyérből állt, valamint az Andor által hozott edényben egy tea is készülni kezdett, melyet én természetesen félig ki is borítottam, de a végeredmény jó volt a pernye darabokkal a fogunk alatt is. Az est hűvösödni kezdett és a sötétség betoppant és ránk terítette sötét palástját. Egy darabig még beszélgettünk, majd nyugodni tértünk nagykabát sapka, kapucni és sál, valamint több réteg pulóver felvétele után. A sötétség nyomában csend is megjelent, mint settenkedő árny és így a mi gondolataink álomvilágba nyargaltak tova.

Azaz csak MAtej kollégánál, aki ahogy lefeküdt el is aludt. Nálam úgy fél három körülig várni kellett az „ihletre”, de végül csak elaludtam. Még igencsak sötét volt, mikor irgalmatlan hidegre ébredtem, a hátam nagyon fázott, mivel, mint utóbb kiderült a hálózsákom kinyílt, én pedig a hátamat a nyirkos és hideg sátornak nyomtam. Meglepő módon a kényelemmel nem voltak gondok, talán a sátorhossz lehetne pár centivel több, de nem lehet ok a panaszra. Reggel 6 órakor keltem, arra hogy nincs mellettem senki a sátorban. Kibújtam én is a hálózsákból, ami egy sima takaróvá nyílt ki az éjszaka során. A hőmérsékletre nem volt panasz, a meteorológia eltalálta a kellemes 3 fokot, automatikusan a tűz „elindításával” és gyújtós szedésével kezdtünk, valamint pár korty bor is fogyott, itt is beigazolódni látszott, amit édesapámtól oly sokszor hallottam, hogy napkeltekor van mindig a leghidegebb. Egy már jól ismert füstös / pernyés vízforralás, teafőzés következett, melegedés, majd a tea termoszba varázslása után felszedtük a sátrat.

 Jól esett a mozgás, hamar végeztünk. A tegnapi sárga jel keresése tehát most újult erővel kezdődött meg. A reggeli pára egyre inkább ködbe kezdett átalakulni, s a töbrök között úgy botorkáltunk, keresgéltünk, mintha nem is ebben a világban lennénk. Hihetetlen, hogy ezek a képződmények csupán a víz kitartó, lassú, de halálbiztos vésője által képződtek. Hopp egy sárga jelzés! Úgy néztünk rá mint a lőtt vadra, sikerként éltük meg, de be kellett látni később hogy korai volt az öröm. Ugyanis a „fakitermelés” miatt a jelzéses fákat is kiszedték, és annyi csapás volt a fűben hogy egy pillanat alatt elveszítettük újra az utat. MAtej mondta az irányt, hát a sötét töbrökből visszaindultunk a borokás felé. Egy erősebb csapásra lyukadtunk ki, így követtük és immár meglett a jelzés is. A cserjék alatt nagyon erős moha élet volt, a Pseudoscleropodium purum, Rhytidiadelphus triquatrus, a törzseken nem sokkal a föld felett Thuidium látszott. 

Gyönyörű, háborítatlan erdőbe értünk, úgy látszik ebben a magasságban a pusztítás nem ért el. A területen vegyes korú fák, jelentős mennyiségű holt fák voltak, bizonyítva, hogy erdészeti munka nem igen volt az utóbbi években. Mi ennek nagyon örültünk, valamint annak is, hogy a budai hegyekben oly megszokott vad taposás, vaddisznó túrás egybefüggő „szántásainak” itt nyoma sem volt. Gyönyörű aljnövényzet, ahogy egy igazi üde lomberdőben lennie kell. Egy Fraxinus kidőlt törzsén egy régi ismerőst pillantottam meg, az Ortotrichum lyelli-t mely szép felfelé kunkorodó hajtásaival és gemmáival feltűnő volt.

 Közben MAtejnek eszébe jutott, hogy Vadontermő nagygombákra visz be anyagot, így ő átállt gomba módba, mindent észrevett, amit én, ha keresem sem látom meg, én viszont a moha módban maradtam. Melankolikus hangulatban beszélgettünk és ballagtunk a ködös erdőben, körülöttünk olyan csend volt, amilyen a budai hegyekben elképzelhetetlen. Ez már a tökéletes zajmentes terület, ahol a madár se jár rajtunk kívül. Személy szerint nekem kifejezetten tetszett. A Kilátó-zsomboly környékén letettük a táskákat egy ígéretes sziklafal mellett, és bejártuk azt. A megszokott mész sziklai mohafajok tömege uralta ezt a délies sziklagörgeteget, jellegzetesen az Anomodon viticulosus, és A. longifolius tömeges. A függőleges falakről szépen eláll a Neckera, aminek fajra határozása itthoni mikroszkópos feladat lesz.

 Pár gyűjtés után továbbhaladtunk, különlegességek hiánya miatt. Ezután az út északra fordult, és egyik legfurcsább erdőszakaszára értünk. A köd szitált, mindenünk átnyirkosodott, kifejezetten hideg volt. Ezt jelenti tehát az, amikor a hideg beleül az ember ruhájába, hajába, és mindenébe. Az út épp a szlovák-magyar határon ment, még régi elhagyott lepusztult kerítést is fel lehetett fedezni. Nagyon különös volt, hogy a magyar oldalon hatalmas bükkök takarták az út által megnyílt helyet, míg a jobb oldalon mintha késsel vágták volna el fiatal erdő sorakozott.

 A Vecsem-bükki- zsombolyt meg szerettük volna nézni, de nem voltunk biztosak abban hogy azt találtuk-e meg. Így aztán a határon félelmetes csöndben megettük a kőkemény szendvicseket, ami annyira nem esett jól, csak azért rágtam meg mert kellett az energia. Viszont a még meleg tea különösen jó volt.

Nyugatra fordultunk, az út mellett egy szép Calamintha menthifolia-t határoztunk, mivel egyikünk sem tudta megmondani miféle növény ez. Az út további része már a hazaútról szólt. A Szabó-pallag szitáló ködben fogadott minket, mi pedig megindultunk a kék jelzésen Bódvaszilas felé. Hatalmas vihar lehetett erre nem rég, termetes bükköket döntött meg a szél. Elérkeztünk a Meteor barlang bejáratához, ahol szintén megálltunk egy picit, tartottam egy moha szemlét a bejárat feletti görgetegen, de különösebb fajt nem találtam.

 A Barlangkutató-forrásra vezető utat elnéztük, és tovább mentünk. Későn vettük észre, hogy a jelzés már nincs mellettünk, tehát vissza kellett fordulni. A forrásig erős lejtőn haladtunk, a táska csak úgy dobott minket a köves talajon. A forrásnál két szalamandra fogadott minket, amiket MAtej le is fényképezett. Ekkor nekem már a „hazafelé” hangulat volt, nem figyeltem csak a lábamra. Így aztán otthon vettük észre, hogy egy még általam soha nem látott telepes májmohán álltak a szalamandrák. Fejfogás után megállapítottuk, hogy csak Pellia lehet.

 Ezután már erősen zavart területen haladtunk a völgyzáró gátig, ahol a már megszokott Bódva-völgyi jellegzetességek fogadtak minket. Pl. egy női cipő, aminek a varratain moha nő. Később a faluszéli sanyarú körülmények között élő cigánytelep következett. Lehangoló volt látni, hogy ebben a faluban milyen gyönyörű, jellegzetes házak lehettek régen, és most minderre a pusztulás vár. 

Az állomáson várnunk kellett másfél órát, de örültünk, hogy legalább vonat van. Miskolcon egy kávé elfogyasztása után (a reggeli büfénél) felszálltunk a vonatra és elindultunk a Keleti pályaudvar felé.