Torockói-hegység stoppal, nomadizálva (ERD17)

Már az év kezdete óta tervben volt egy újabb kerülő a Torockói- hegységben Csaba barátommal, ami végül társaságában nem tudott megvalósulni, ugyanakkor számomra megadatott, hogy újra a Köveken kalandozzam.

Történt pedig, hogy családi program okán Békéscsabára mentünk, majd én ott is aludtam nővéreméknél, így rövidítve a távon. Másnap onnan indultam neki, a megközelítőleg 270 km-es távnak, ami egy napba simán bele kell, hogy férjen. Gyuláig igen zökkenőmentesen jutottam el, de mint utóbb kiderült, rossz felé mentem, így a Gyulavári határátkelőn kötöttem ki, mely természetesen az Arad felé vezető úton helyezkedik el. Mikor rájöttem, eléggé hülyének éreztem magamat, hogy miért nem néztem térképet, de mindenek oka van. Átvágtam Gyulán gyalogosan, majd Sarkad felé kezdtem el stoppolni.

Kolozs-vár felé

Rossz az irány főnök.

 No, meg is jött az utánfutóval felfegyverzett Ladám egy jópofa bácsival. Sarkadról nagyon érdekes fuvarom volt, hiszen egy tűzijáték készítő és kivitelező cég vezetőjével mentem egészen Nagyváradig, megtudtam, hogy csapatával második helyezést értek el tavaly a Makaóban rendezett tűzijáték világbajnokságon. Sosem gondoltam, hogy ilyesmiből is van világverseny. Mikre nem jó a stopp. Végül Nagyváradon megfalatoztam, majd elindultam a Metró felé, hogy ott újból fuvarra áljak lesben. No, nem telt bele sok idő, hamarosan egy román fuvarossal már Kolozsvár felé haladtam, ami nagyon érdekes volt, kedvenc kifejezésem az útból a cam caram kifejezés lett, amit úgy sikerült megértenem, hogy az angollal kevert románból jól jött ki a szövegkörnyezet, meg a hozzá tartozó kézjáték. Szerintem a lopásra használta kifejezést, és mellé valami politikusokat emlegetett. Az úton Királyhágó után leszakadt az ég, hatalmas eső kerekedett. Nem mentem egészen Kolozsvárig, kiszálltam Magyarlónánál, ahol már többször volt szerencsém megfordulni.

Zuhanyra várva

Ott sok pici fuvarral jutottam el a keresztútig. Meglepően jól beszéltek angolul a vidéki utcai népek is, ami azért figyelemreméltó. A keresztútnál meg is lett a fizetségem, milyen jó, hogy a lej már nem papír, hanem műanyag alapú, az esőben történő pénztalálás örömét nem rontja el az elszakad vagy nem szakad érzés, helyette jöhet a magabiztos törlés és már mehet is a zsebbe. Egy teljes lejjel lettem gazdagabb. Épp már rám esteledőben volt, amikor megérkezett fuvarom, ami azért volt emberileg érdekes, mert István, akivel kb. két perce találkoztam, rögvest felajánlotta hétvégi házát szállásként, mi több, megmutatta, hol a kulcs, hol a víz stb. Aztán még szívmelegítővel is megkínált, majd elvitt Torockóra a kúthoz, én meg felfelé indultam a Székely-kő lábához, ahol végül alaptáboromat felépítettem. Hamar felhúztam a sátramat, majd behúzódtam és nyugovóra tértem.

 

Pormacska

 Másnap reggel korán keltem, így már reggel hétkor a Székely-kőre nyargaltam felfelé. Az időjárás nem volt nagyon kedvező, állt az egész hegy a felhőben, ami ugyan néha kitisztult, de néha alig lehetett látni tíz méternél tovább. Már útközben megjelent egy csomó jó növény Saxifraga paniculata, Sorbus graeca, Sorbus transylvanica, Isatis tinctoria?, Helleborus purpurascens, Astrantia major, Spiraea sp., Genista sagittalis, Thymus serpyllum, Iris ruthenica, Pulsatilla sp. Polygala sp. stb. 

Felhőpárna

Isatis tinctoria 

Közös-Sorbus graeca 

Felérve kimerészkedtem a sziklásabb részekre, melyek irdatlanul csúsztak, de megérte, mert ott voltak a legjobb sziklagyepek. Fentebb is kószáltam egyet, aminek egy pásztorkutya támadás lett az eredménye. Önmagamon lepődtem meg a legjobban, mert azért, amikor kb. tíz megtermett állat ront az emberre, kétség nem fér hozzá, mindenki megijed. El is kezdtem hátrálni, majd amikor már elég közel voltak, akkor megtorpantam és feléjük indultam, és égtelenül elkezdtem velük ordítani. Na erre jól visszahőköltek. Azt hiszem ezt valahogy úgy hívják, hogy etológia.

Taraj

Iris ruthenica

Felmentem a láthatatlan felhőbe burkolózva a tetőre, de mivel nem láttam semmit és az eső is irdatlanul zuhogott, így lefelé vettem az irányt, ami nem is volt olyan egyszerű a felázott saras utakon. Volt benne fenéken csúszás, kúszás, esés, de azért a végére csak le értem sátramhoz. A sátram mellett egy másik nyáj pásztora várt,  ázott a szerencsétlen, majd megpróbált beszélni hozzám románul, de sajnos nem értettem. A sátor mellé letelepült két kiskutyája is, aminek nagyon örültem azért, mert hálás házőrzőnek bizonyultak a következő napokban. Az eső aznapra eléggé beszorított a sátorba, bár így volt időm a naplózási, csomagolási feladataimat elég jól megcsinálni, lepréselni a préselnivalókat, valamint feküdni és gondolkodni az eső kopogtatta sátorban.

Hello Koma

"Ház" őrző

 Délutánra egy kicsit megállt az eső, előmerészkedtem odúmból és elmentem egyet kerülni a legelőktől kissé fentebbi görgeteglejtőkre, mindenképp megérte a látványért.

Virágtenger

 Korán feküdtem, bár a bakancsszárító gyertyákat most is be kellett üzemelnem, így elég sokszor keltem fel megnézni nem ég e a sátor valahol.

Másnap szintén korán keltem, borult volt az idő, de nem esett, csak csöpögött néha. Eldöntöttem, hogy a Kő-köz két oldalát fogom aznap végigjárni. Gyalogosan jutottam Torockószentgyörgyre, majd onnan egy román, mint utóbb kiderült, telekocsis kompánia vitt el egészen a kövek tövéig. Húzták, a szájukat, amikor csak úgy ki akartam szállni, így hat lejt adtam nekik. Fogalmam sincs, hogy amúgy egy ilyenért mennyit szoktak adni, de nem nagyon volt ott idő, sem kedv variálni. Amint kiszálltam, eldöntöttem a menetrendet, ami az volt, hogy első nekifutásra a keleti oldalon nézek szét majd, utána a nyugatira megyek át.

Kő-köz

 El is indultam a kijelölt úton, de kb. 10 perc menetelés után már dzsungelharc lett az egészből, mindenféle vadcsapásokon, meg birkacsapákon, közben a gatyám szárát le kellett vennem, mert csurom víz volt minden az meg aztán szívni kezdte felfelé, így a sípcsonton szétgyötrése mellett döntöttem. Viszont volt egy rakat Stipa sp. meg Polygala major, Helianthemum canum és ovatum. Végül felértem egy kis nyeregbe, ahol az első két kicsike előcsúcsocska volt, az első és alacsonyabb eléggé gyér volt, persze rózsa, meg galagonya volt rendesen rajta. A tetején találtam néhány csaffadt Sorbus graeca-t, de semmi egyebet. A másik keresztes csúcsnak meg csak úgy nekimentem toronyiránt, bár nem hiszem, hogy létezik út felfelé. Talán az a felfelé vezető rész volt az egyik legértékesebb az egész kirándulásomból, persze ugyan teli volt Rhamnus-al, meg mindenféle töskölt cserjével, de a sziklagyepi részért simán megérte a szenvedést. Dictamnus albus-ok mindenhol, Geranium sanguineum, Iris-ek és még sok egyéb. Kiérve a tetejére a kereszt mellé szintén találtam Sorbus graeca-t, de semmi másnak még nyomát sem. 

Toronyiránt fel

Geranium sanguineum, Dictamnus albus

Keresztcsúcs

Ha pedig a felfelé utat nehéznek tituláltam, no, akkor a lefelé vezető még inkább az volt, a csúszós köveken, végül csak leevickéltem, de áldottam az eszemet. Lent elkezdtem gondolkodni, hogy mi tévő is legyek, merre induljak, végül megindultam a Kő-köz keleti, fő gerincének irányába. Itt végül ráakadtam újra a piros jelzésre, de nem sokan járhatnak arrafelé, mert olyan benőtt ösvényeken vezet keresztül, hogy csuda. Na, de csak kikecmeregtem a tetejére, ahol letettem a cuccomat és elkezdtem szétnézni a nyugatra néző meredek sziklagyepben. Végül jóval arrébb felfedeztem néhány S. aria szerű növényt, meg persze S. graeca-t, valamint egy kicsike S. torminalis-t. További növényeket láttam a jó meredek falakon is, de azokhoz kimenni nem mertem, és nem is nagyon lehetett volna. Végül még rátaláltam egy folt Iris graminea-ra, ami épp virágzás előtti állapotban volt.

Susnyásba be-Az a bizonyos piros út

Déli-orom

 Szedtem a sátorfámat és a Quercus pubescens erdőben kicsit lentebb ereszkedtem, és kikötöttem a kiemelkedő legutolsó déli meredély tövében, melyre egy darabig fel is mentem, mert berkenyéket véltem felfedezni a távolban. A kilátás pazar volt onnan fentről, ahogy délfelé tekintve a végtelen lankákon a teraszok peremén megtelepedő facsíkok, virágos kaszálók, búzatáblák és persze erdők változatos foltjaitól tarkított tájra lestem.

Kitekintő

 

Tőből

Közben a Nap is kisütött, így hirtelen párás meleg lett, ami gyors vetkőzésre sarkallt. Lefelé már a meredély túloldalán jöttem, ahol egy darabig görgeteglejtők és sziklagyepek váltakoztak a jobbomon, a túloldalt a rengeteg erdő. A kaszálókat elérve Linum flavum-ba futottam, amit most láttam elősször, nagyon megörültem. Az útra érve kicsit megálltam gondolkozni, végül a nyugati oldal bejárása mellett döntöttem, lévén, hogy még csak délután fél három volt. Utamat állta egy kicsike patak, kerestem egy gázlót, és mivel már bakancsom teljesen csucsogott a víztől, így csak simán belégázoltam. Itt is csak úgy toronyiránt indultam, aminek meg is lett az eredménye, mint úgy általában mindig, így lehet jobbnál jobb rejtett zugokra bukkanni. Láttam egy folt fehérséget a távolban, majd gondoltam megnézem mi is az, nagy meglepetésemre gyönyörűen virágzó gyapjúsásoba értem (Eriophorum sp.) ami mellett ott voltak a Carex flava/C. lepidocarpa tövek. Ahogy ott álltam és fotográfiákat készítettem az egyik lábam elkezdett süppedni befelé, így jobbnak láttam arrébb állni. Ugyanezen kaszáló túlsó végén is volt egy patak, ami mentén hatalmas foltokban Astrantia major-ok nőttek, amki majd kicsattantak az egészségtől, pont volt, ami már virágzásnak indult. Szeretem ezt a növényt nagyon.

Eriophorum sp. 

Astrantia major

Nagy völgycsillag

 Átkelve a kicsike patakon, belementem egy akáckefébe, amin meglepően hamar sikerült túlkerekedni. Ezt követően egy remek kaptatás következett az erdő alatt, majd a sziklagyepek tövében elemózsiázó szünetet tartottam, mert már reggel óta nyomtam, bár szerintem ilyenkor könnyű jóllakni a növények élményeivel, így aztán a tényleges fizikai evészet sokadlagossá válik a napirendben. A sziklagyep itt is jó volt az Onosma-val, meg kakukkfűvel, valami kígyófélébe már majdnem megint belesétáltam, aztán a kezemben lévő piszkafával bírtam rá a továbbállásra. Az eső lába itt is újra lógni kezdett, és a szél is mintha feltámadóban lett volna, de szerencsére nagy eső nem jött, csak távol, Enyed környékén szakadhatott az eső, de kegyetlenül. 

Az első kisebb csúcsra kitérve még semmit sem láttam, csak gyönyörű kilátást, majd aztán a második csúcsocskán S. transylvanica tövekre bukkantam, melyek eléggé kint a peremen vannak, így megközelítésük eléggé korlátozott volt, főleg esőutáni, csúszós hangulatban. Itt elidőztem egy darabon, majd a piroson a bentebb lévő csúcs felé indultam. A jelzés számomra gyanús módon egy erdészeti úton haladt, gondoltam, ez biztosan nem a csúcsra vezethet. Így bevetettem magam a sűrűjébe, ami megint csak tanulságos volt, hiszen egy régi, tarra vágott erdőrészt „csodálhattam” meg megérintő közelségből. Azt láttam, hogy az egész területen a gyertyán a hirtelen megnőtt fény hatására, irdatlanul kisarjadt, de a gyors növekedésnek, mint úgy általában, itt is ára volt, hiszen satnya seprűk alakultak ki, melyeket a szél rendre elhajlítgatott, mint amikor valaki egy horgászbottal nagy halat fog. Azért Cephalantera damasonium foltra itt is ráakadtam. Fentebb verekedetem magam susnyában, majd újra egy meredek sziklagyepi rész következett. 

Gyertyán kefe

No, ide sem véletlenül sodort a jó sors, mert a tavalyi évben az Ordas-kövön látott Clematis recta itt teljes virágos díszben pompázott. Hatalmas töveit el sem lehet kerülni akkorák. Fent újra keresésre indultam a peremeken, de nem találtam semmit sem. Még a távolban újra lovakat őrző kutyákat láttam, melyek hangos csaholással próbáltak másfelé kergetni. Legyalogoltam a gyepek aljába, ahol megtaláltam a feltételezett piros jelzésem másik végét. lefelé már azon mentem.

Clematis recta

 Visszaérve a kereszteződéshez, most már tényleg lefelé vettem magam, de jobb kézre eső peremeken berkenyéket láttam, gondoltam csak megnézem mifélék. Érdekes, hogy egyikük bokrosodó alakú növény volt, másikuk viszont egytörzses fa. A lenti „vár” tövében ballagtam el, ami az otromba betonozás és parlagi galambtenyészetek fellegvára, néhány csahos kutyával, meg némi kuplerájjal megspékelve. Az út mellett még gyalogoltam egy kicsit, de hamarosan már kocsiban ültem és Torockó felé robogtam. A sátram még a helyén volt, senki azt el nem piszkálta. A vizes bakancsot jól esett már azért levetni, körmeim sárgára színeződtek, talpam irdatlanul kiázott. Délutánra kimosolygott a Nap is a felhők közül, de hamarosan újra csepegni kezdett az eső. Korán nyugovóra tértem aznap is a naplók megírása után. A reggel hideg, az ég biztatóan kék volt, ugyanakkor a völgy még telis-tele volt misztikus párákkal, bárány bégetéssel, kurjongató juhászokkal. Az elhatározás, hogy összecsomagoljam csuromvizes sátramat és ruháimat nehezen jött, de azért csak nekiálltam. Pont indulni akartam, amikor a román juhász odajött, és közben románul próbált magyarázni valamit, de végül kiderült magyarul is beszél, így próbálta két kicsi kutyáját rám sózni. Megbeszéltük, hogy ezt most sajnos nem tudom vállalni, hazafelé indultam. A falut még gyalogosan hagytam el, majd nemsokára már egy Dacia vendége voltam egy rövid ideig. Utam hazafelé meglepően gyorsan alakult, ugyan még utaztam tájfutókkal, meg nyolc liter tej és egy kedves román család társaságában. Hazafelé szerencsém volt, mert Püspökladányig sikerült fuvart találnom. Onnan pedig semmi érdekes nem történt igazán, talán az, hogy a törökszentmiklósi cigányok még megpróbáltak utánam kurjantgatni, de nem igazán értettem, hogy mit is akarnak, estére már idehaza szárítottam átázott irhámat.

Torockói reggel

Az út meglepően jól sikerült rövidsége ellenére, így nagyban köszönhetek mindent jótevő sofőr barátaimnak minden egyes kilométerért.

Látott fás fajok:

Quercus pubescens, Q. petraea, Populus tremula, Fagus sylvatica, Carpinus betulus, Acer campestre, A. platanoides, A. pseudoplatanus, Crategus spp., Rosa spp., Coryllus avellana, Cornus mass, C. sanguinea, Rhamnus chatartica, R. saxatilis, Pyrus pyraster, Sorbus graeca, S. transylvanica, S. aria, S. torminalis, Berberis vulgaris, Cotoneaster tomentosus?, Alnus glutinosa, A. incana, Tilia cordata, Salix spp., Taxus baccata, Viburnum lantana, V. opulus, Fraxinus ornus, Sambucus nigra, Prunus spinosa, Hedera helix, Rubus spp., Chamaecytisus sp.?, Spiraea sp.

Újra és pozitívan-Csak jó B tervek kellenek

Egy újabb időszakom végére értem, amit szeretnék számotokra összefoglalni, néhány élménnyel, tapasztalattal, és bízva abban, hogy ez talán majd másokban is elvethet egy-egy gondolat magot.

Itt az elején szeretném tisztázni az alapadatokat, amelyekkel nem akarom húzni az időt, hogy legyen több hely a tanulási folyamatom kibontására.

Szóval, fogtam magam december elején és Dél-Angliából felmentem Skóciába az Edinburgh-i Királyi Botanikus Kert Benmoreban lévő kertjébe, ami Glasgowtól nem messze, a nyugati (esős) oldalon található (itt voltam már két évvel ezelőtt is, közel négy hónapot). Bevallom, nagyon hiányoztak már az ottaniak. Fogalmam sem volt, hogy meddig fogok ott maradni, csak mentem, mert úgy éreztem mennem kell. Kaptam szállást ingyen a kertben, de önkéntes diákként dolgoztam, így anyagi javaimmal ésszel kellett már az elejétől gazdálkodnom. A teljes összeg amit délen kerestem 1500 font volt, ebből 1000 volt nálam, 500 egy csekken hevert. Nem azért szeretném megjeleníteni az összegeket, hogy ebből arra következtess, hogy mennyire baromira jó is nyugaton a fizetés, hanem, hogy lásd, lehet okosan is kezelni a pénzt, ami a végső anyagi összegzésből jól fog látszódni.

No, de a pénzügyeket hagyjuk a legvégére, helyette élményeimet, tapasztalataimat, érzéseimet szeretném megosztani.

Kertészként a kert fenntartási és fejlesztési munkáiba csöppentem bele a télen. Sohasem jártam még télen Skóciában, de azt kell mondjam, az időjárás nem egy elviselhetetlen azért arrafelé, sokat esett az eső, mint mindig, volt hó is, meg hatalmas viharok, sok sár, de nem volt hidegebb -10 foknál, ami azért nem egy borzasztó hideg. Kezdetben egy kicsit szoknom kellett a skót akcentust, de aztán felvettem a fonalat. A tavasszal a mocsári kertrészletük fejlesztésében segédkeztem, ami szintén remek tapasztalat volt.

Mocsári kert újraszervezve

Érdekes, hogy egyhuzamban éltem egyedül négy hónapot lakótársak nélkül, így lettek nagyon jó barátaim a munkatársak között, egy-egy közös munkautáni sétával, ebéddel, vacsorával, vagy csak teázással beszélgetéssel, és persze sok közös munkával. Az ember szociális lény, így az élményeit, tapasztalatait, örömét és bánatát mindenképp meg szeretné osztania másokkal, mert másképp az egész eléggé nyomasztóvá tudna válni. Én teljesen boldog voltam a szituációval. Láttam, hogy a szenvedélyes és a teljes szívből-lélekből emberek megtalálják egymást nagyon hamar, mert vágyunk arra, hogy megosszunk, motiváljunk és újat tanuljunk.

Sean, jómagam és egy hatalmas levelű Schefflera, Linn Botanic Garden

Szintén érdekes, hogy úgy érzem elkezdtem egy más szemlélettel tekinteni a Kertre. Higgyétek el, nagy élmény egy ilyen szervezetben mint RBGE dolgozni, de egy idő után azt vettem észre, hogy hiába is, szervezeti szinten is elkezdtem gondolkozni az egészről, és persze egy csomó érdekes dologba láttam bele. Ilyen volt pl. a kommunikáció az egyes felek és egységek között, vagy épp a tervezés, szervezés, kivitelezés. No, meg volt benne egy csomó érdekesség (direkt nem írtam hibát, mert valójában a hibák lehetőségek az újragondolásra), amik szintén további gondolkodásra sarkalltak. Azt hiszem, azért is nagyon jó, ilyen önkéntesként látni különböző szerveződések belső és külső dolgait, mert egy tét nélküli pozíciót töltök be, amolyan megfigyelőként, és őszinte lehetek az egyes kérdésekben, mert nincs semmi veszítenivalóm, persze téve mindezt a józan ész és érzékletesség útján.

Az életvitelről is említenék néhány gondolatot. Már az elejétől elkezdtem minden hetemet tervezni, csak egy füzetben vezetve a heteket és, hogy a következő héten, mi az, amit szeretnék elérni, megcsinálni (kivételt képez egy hét, amikor teljesen K.O., influenzás beteg voltam, ott nem nagyon volt mit tervezgetni). Majd a hét elteltével kiértékelni az elmúlt hetemet, hogy mit sikerült megcsinálni, mit nem, és mi az, amivel ugyan foglalkoztam, de nem lett kész. Ez oda vezetett, hogy elkezdtem tisztába kerülni önmagammal, hogy mik azok, amiket könnyen elvégzek és mik azok, amik több időt igényelnek, vagy egyszerűen csak nem szeretek. A másik oldalán ennek a füzetlapnak, könyvelést kezdtem vezetni, az összes számlát, jegyet stb. sorba rendezgetni, bevételeimet is hozzátenni, melyekből végül heti és havi összegzést és statisztikát tudtam készíteni. Láttam, hogy mennyibe kerül egy átlagos hét, tudtam előre kalkulálni, hogy a jelenlegi anyagi helyzetemben mennyi ideig tudok még vígan kalandozni nyugati vizeken. Bevallom meglepődtem a végére.

Beteges kilátások

 Láttam sok embertípust is, láttam a tipikus „networking „ karaktereket, amiből lehet jót és irdatlan felületest is találni. Például, vannak, akik szépen és nagyon menő kifejezésekkel beszélnek és próbálnak kapcsolatot építeni, ami elsőre talán megnyerő is lehetne, de kiderül, hogy üresség honol mögötte. Vannak mások, akik szintén kapcsolatokat keresnek, de fordítanak időt és érdeklődést a másik fél megismerésére, sokkal barátságosabb és közvetlenebb hangnemben téve mindezt. Én rájöttem, hogy a kisebb, de barátibb kapcsolatrendszer a számomra elfogadható út, amely nem csak egy szakmai, de egy baráti, személyes faktorral is több. Vannak, akik vezető karakterek és vannak, akik nem szeretnek ilyen pozíciókban lenni, vannak, akik nyíltak és egyenesek, vannak, akik utalgatnak és körülírnak, vannak, akik egyszerűek, és vannak, akik túlkombinálnak.

 A kertek tekintetében, elkezdtem sokat olvasni az esztétikáról, a színek, formák szerepéről, gyakorlati kivitelezési folyamtokról, fókuszokról és tájképről, kicsi és nagy léptékű területek hasznosításáról. A gyűjtemények elrendezéséről alkotott képemet tovább fejleszthettem. Én idáig például nem szerettem a rózsákat, de rájöttem, hogy bizonyos közegben megvan a helyük és szépségük, így tehát nincs olyan, hogy ne lehetne valamilyen unalmasnak tűnő, nem szeretett növényt egy jó ötlettel szerethetővé tenni. Nem szerettem a fajtákat, főleg nem a tiritarka levelűeket, de pl. egy mélyárnyékos területen, ezek a „világító” foltok, hozhatnak fényt és kelthetnek világosabb érzést a szemlélőben. Szintén sokat tanultam a növények tűréséről is. Sokszor emlegetjük idehaza:-Csak a tél ki ne vigye-mondatot. Ez a tűrés korántsem csak a téli hidegről szól, ez egy hatás komplexum, amiben ugyan helyet kap a téli hideg is, de számít a nyári meleg hosszúsága, a mikorklíma, a talaj típusa, tápanyagtartalma, kémhatása, a növény genetikai állománya, a növény kitettsége vagy szélárnyékossága, a drénezés minősége, vagy a talajvíz szintje. Ezen tesztelés persze, egy „véreskezű” tevékenység, mert meg kell tudni ölni a növényt, el kell tudni engedni a pátyolgató szeretetet, és kitenni az időjárás mostohaságának. Ez sokszor nem egyszerű, főleg, ha élmény is kapcsolódik hozzá. Én azt a filozófiát kezdtem el követni, hogy szaporítsunk minél több növényt magról, neveljük 1-2 évig cserépben, majd rögvest ültessük a helyére. Vessünk sokat, ültessünk sokat, majd néhány év elteltével vegyük számba a túlélőket, lepődjünk meg. Keressünk minél több planting pocketet, kísérletezzünk a helyekkel. Például sokáig azt hittem, hogy a Cyclamenek árnyéki, erdei növények, de élőhelyi példák alapján, száraz, tűzőnapos sziklák között, mint alpine növények is jól szuperálnak, és simán bírják a hideget és meleget egyaránt, a kulcs a drén.

 Szintén jártunk több kertben is, amiből talán a Linn Botanikus Kertet emelném ki, ami egy magánkézben lévő, szomorú történetű hely, és mi csak a „Lost Plantsman’s Garden’ elnevezést használtuk rá, mert tényleg burjánzik a növényzet ott (olvassátok el a történetét, érdekes).

Linn Botanic Garden

A tavasz igen hamar elkezdődött, mert már január végén megjelentek az első Rhodik, ami igencsak meglepő volt, próbáltam a fényképezésükkel lépést tartani, aztán március közepén megjött a robbanás, és lehetetlenné vált az egész. Ugyanakkor úgy érzem, hogy sikerült tovább mélyítenem a Rhododendronokhoz fűződő tudásomat.

Új kedvenc-Fehér alapon rózsaszín foltok- Rhododendron irroratum ssp. irroratum

Márciusban lejöttem felvételizni az RHS Hyde Halljába, ami szintén érdekes és tanulságos látogatás volt, a kert fiatal és szuperül tanulmányozhatók benne a fiatal kertek elemei. A felvételi is jó tapasztalat volt, így szeptembertől velük tanulhatok egy éven keresztül, ösztöndíj keretein belül. Ákos barátomnak, Martinenak és mindazoknak, akik segítettek szeretnék köszönetet mondani ezen úton is.

RHS Hyde Hall

Végül a déli családnál is előfordultam meghívásukra, sajnos ez a tartózkodás sem alakult jól, bár a munkát a kertjükben élvezettel csináltam. Sajnos az emberek érdekesek és furcsán is tudnak viselkedni néha, mi több, egyesek kifejezetten értenek a lelki úton történő hadviseléshez. Ugyanakkor mint mindig, így most is kettőn állt a vásár, magam is hibák sorozatát követtem el esetükben, melyek jó leckének bizonyultak.

És majdnem végül, de nem utolsó sorban, alávetettem magam a kaland kedvéért a Glasgow-Budapest buszútnak, ami remek volt, furi alakokkal. A Glasgow-London teljesen oké volt, majd elmentem egyet kerülni Londonban, mert még mindig csak átutaztam. Elmentem megnézni Westminstert, és értetlenül álltam a London Eye-al fotózkodó tömegek láttán, mert szerintem unalmas, bár lehet, hogy csak nekem van furcsa ízlésem. Én nem fotóztam semmit, az interneten ezerszer jobb fotókat találni ilyesmikről. Visszamentem a Victoriara, és ott összefutottam egy belga sráccal, aki hasonszőrűen lerongyolódva olvasgatott, majd kiderült, hogy nagyon hasonló cipőben járunk, bár neki nincs hová hazamenni, így csak járkál Európában és megpróbál megszakítani minden kapcsolatot a „modern” világgal, mesélte, hogy kidobta a telefonját, nincs számítógépe, se semmije, csak egy hátizsáknyi túlélő cucc és kész. Reggel elbúcsúztunk, majd felültem a járatomra. Eleinte kevesen voltunk, majd egyre jobban megtelt az egész, szlovák cigányokkal, idős nénikkel, magyar építőipari munkásokkal, egyikük mellém települt egy tálca sörrel, ami néhány óra múlva már nem volt sehol. Végül a mellettem ülő kőműves srác elkezdett ordibálni a szlovák sofőrökhöz magyarul, hogy neki egy cigarettát csak el kellene szívnia, meg kávé is kellene, meg, hogy ha nem állnak meg akkor felrúgja őket. Ebben a szituációban az én gondolataimat csak úgy cikáztak, elég proli helyzettel álltam szemben. Végül még beszélgettünk is és meghallgattam, hogy mennyit keres, és mikre futja a pénzből. Rájöttem, hogy ezek az emberek hiába keresnek 900-1000 ezer forintnyi pénzt havonta, mégsem tudnak vele gazdálkodni, rögtön szórni kezdik, és igényeik hirtelen úgy megnövekednek, hogy arra szavak nincsenek.

És most végül a statisztikámról. Az életemet havi 100-110 fontból oldottam meg, ami nagyon jónak mondható. Áprilisban dolgoztam hétvégente magánkertben is, ami szintén jó volt és a déli kalandom is eredményezett némi pénzt. Így a végösszeg 1200 font lett, aminek kifejezetten örülök.

Végezetül újra itthon vagyok, és folytatom a növényeimmel ott, ahol abbahagytam, rengeteg a tennivaló. Reménykedem benne, hogy sikerült némiképp értékes élményeket, tapasztalatokat megosztani veletek.

Benmore dwarfs under the giants

A kaland pedig folytatódik tovább ezen a nyáron is. 

Skócia hív-A botpacker telel

Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy ugyan bizony mit csináltam az elmúlt két hónapban, akkor rögvest mondhatom is, hogy olyan túl sok mindent nem, De.

Szóval kertet nézni sem voltam, annyit mint a megelőző kettő hónapban, viszont lett egy magán kertem amit, hétvégente elkezdtem rendbe pofozni, és a valóság az, hogy nagyjából sikerült is, bár másfél havi kapirgálástól azért olyan nagy csodát nem kell várni. Ellenben a helyzet elkezdett elég furcsára váltani a családnál ahol laktam. Történt pedig, hogy én magam utolsó sikertelen jelentkezésem után úgy döntöttem, hogy tovább állok. Na, olyan sokat nem kellett gondolkozzak, hogy hová menjek, persze, hogy Skóciába. Írtam gyorsan Benmore-ba, hogy esetleg lehetne-e róla szó, hogy a télre, tavaszra visszajöjjek hozzájuk. Szerencsére nagy örömmel tudatták velem, hogy persze, nyugodtan jöjjek vissza, ha akarok. Amikor ez kiderült, hogy én két hét múltával, december elején elmegyek, írtak nekem egy olyan hosszú listást, hogy még miket kell megcsinálnom, hogy én csak mosolyogtam rajta, mert egyedül, azt a rengeteget tudtam, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Végül az lett az egészből, hogy két hatalmas ruhásszekrényt megépítettem kb. 85%-ra, de azzal ment folyamatosan az idő, hogy várni kellett az anyagokra, meg arra, hogy valaki arra vetődjék megfogni a munka másik végét. Közben folyton megkaptam, hogy hát, hogy ez így nem jó, meg úgy nem jó, meg gyorsabban kéne csinálni. Mondtam, hogy az első szekrényeimet építem, és ne gondolják, hogy azért ez olyan őrületesen egyszerű, főleg, ha  nem is szeretne az ember vacakot építeni. No, az utolsó előtti napon este fél kilenckor elegem lett a „tolóajtós szekrények az ötszáz éves házban” című történetből, fogtam magam és abba hagytam, úgy ahogy volt, gondolván, hogy még másnap reggel sikerül felrakni és befejezni a hátralévő ajtókat. A hölgy nem volt otthon aznap, csak este jött haza. Hallottam, hogy kiabál, de gondoltam a gyerekekkel, mert bizony a házi feladat helyett égész délután nézték a tévét. Másnap reggel épp indultam volna lefelé a szobámból, amikor ököllel dörömbölni kezdtek az ajtómon. Kinéztem, láttam, hogy itt baj lesz, megmondtam, hogy hol a porszívó, majd leszakadt az ég, és úgy lelettem ordítva, hogy csuda. Igazán ilyen állapotban nem nagyon lehet szerintem senkivel sem érdemben beszélgetni akármiről is, így megpróbáltam a lenyugvásra felhívni a hölgy figyelmét. Nemleges választ kaptam. Ekkor visszahúzódtam a szobámba, összeszedtem a motyómat, és elindultam, mondván, hogy egy napot simán elkempingezgetek én valahol a városszélen decemberben is. Megállított az ajtóban, hogy magyarázzam meg, hogy miért nincsen kész az egész. Mondtam, hogy egy olyan házban ahol sem a padló, sem a plafon, sem a falak nem egyenesek, ott bizony a vízszintes és függőleges síkokat megtalálni, nem játszi könnyedségű, a síneket szinkronba rakni, meg egyszerűen egyedül baromi nehéz. Erre tovább kaptam a magamét. Abban a helyzetben nem nagyon éreztem azt, hogy mi is lenne a megoldás, olyannal szemben aki az előző három hónapban kedves volt velem. Sírtam. Ennek utána megenyhült az éghajlat, de nem éreztem én ezt teljesen őszintének. Viszont kaptam reggelit, meg némi nyugvást. Majd délután jobb a békesség alapon, újra befogtak munkára. Fura mi? Nem voltam a legmotiváltabb az bizonyos. Estére megkaptam az ellátmányomat, amiből az egész skót létezésemet  alapozhatom. 

Következő reggel elmentem Londonba, Ákosékhoz, hogy az utolsó nap ellátogassunk két ígéretes kertbe. Végül kislánya betegsége miatt, a Kew-ba mentem át, kifejezetten kihegyezve a woodland garden részekre.  A napot jól elbóklásztam a kertben, ami végül szép napos lett. Sajnálattal láttam, hogy egy ilyen magas színvonalú kertből is, pillanatok alatt lehet vásári bazárt csinálni, a bizonyos Christmas in Kew nevű, műanyag és egyeltalán nem odaillő, gagyi, ugyanakkor bizonyára sokakat megmozdító borzalom eseménnyel. A növényanyag viszont változatlanul jó! Visszatértem Ákosékhoz, majd elmentünk némi elemózsiát vásárolni, vettünk egy fenyőfát, finomat vacsoráztunk, majd végül egy jót beszélgettünk kertekről.

Hamamelis x intermedia 'Orange Peel'

 Reggel a Victoriáról elindultam busszal, mert a jegy annyira olcsó volt Glasgowba, hogy kár lett volna kihagyni. Az egynapos utazás viszonylag eseménytelen volt. A magyar találkozást nem tudtam ezúton sem elkerülni, beszélgettünk egy kicsit, majd én visszahúzódtam nyugvó pozícióba. Este nyolckor értem Dunoonba, majd mivel senki sem vette fel a telefont, hogy kijöjjön értem, fogtam magam és az esőben elkezdtem gyalogolni a kb. 4-5 mérföldre lévő kertbe. Este 10 körül értem oda. Másnap reggel Davidékhez voltam hivatalos reggelire. Nagyon örültem, hogy látom őket, majd bementünk a városba nekem valami élelmet vadászni, amely esetben nem volt nehéz a választás, persze, hogy a Morissonsba tértünk be. Nincs is más.

Szóval azóta itt vagyok fent. Az Ünnepeket is itt töltöttem, ami külön élmény volt, lett egy hatalmas karácsonyfám, amit a hegyről vágtam ki (Tsuga heterophylla) , fel is díszítettem tobozokkal, meg szép színes termésekkel. Voltam hagyományos skót karácsonyi vacsorán, ebédeltem munkatárssal, sétáltam a kertben sokat, az eső ellenére is és valójában sokkal jobban érzem magam itt a hegyek között, mint lent délen a rohanásban.

Dekorációm Benmoreban

Számadásképpen, erről az évről is szólnék némiképp. Befejeztem az egyetemet, voltunk cserkésztáborban, jártam Csehországban kertet látogatni, Szlovéniában és Ausztriában Lacival stoppoltunk és hegyet másztunk, aludtunk híd alatt, felmásztunk egy 2500 méteres hegyre és a költségvetés több mint a felét sörre költöttük. Aztán jártunk a Déli-Kárpátokban Csabával Sorbus nézőben. A tavasszal kikeltettem és elültettem kb. 100 különböző és új növényt, apukámmal szőlőt kapáltunk meg ültettünk, lett jogosítványom, és végül elstoppoltam Angliába, ahol három hónapig éltem a munkámért cserében, láttam szép kerteket, lettek új barátaim, láttam régi barátokat, fejlődtem angoltudásban, találkoztam emberekkel és végül a szívem újra Skóciába hozott. Lám milyen érdekes az ember.

Ramonda serbica-Mendel University Botanical Garden

 and Arboretum, Brno

Áldott új esztendőt!

Telt-múlt az idő-Kew Gardens, High Beeches, Cliveden

Nem árulok azzal zsákbamacskát, ha azt mondom, hogy az elmúlt hetekben sem voltam tétlen, csak valahogy nem jutottam az írásig, amit most kicsit megkésve próbálok összefoglalni.

Ott kezdem, hogy október közepén hivatalos lettem munka interjúra a Kew Gardensbe, amit természetesen egybe kötöttem kertnézéssel. Reggel korán indultam, mivel én voltam az első, és hála a jó hírnévnek örvendő Southern Rail újabb sztrájkolós kedvének a vonatjáratok felét törölték, így ment a hering parti, meg bevetődés az emberek hátára, két átszállást kellet végrehajtani, ami szintén nehezítette a helyzetemet. Láttam az egyik újságban a vonaton, hogy a Halloween-i maskarák közül már nem menő boszorkánynak, vagy valami egyéb bestiának öltözni, sokkal provokatívabb, ha valaki Southern Rail dolgozónak öltözik, vagy esetleg Donald Thrumpnak, esetleg Brexitnek. Érdekes. Végül Richmondnál úgy szálltam le, hogy öt percem van odaérni a portára. Itt jött egy sprint, amivel hét perc késéssel, de befutottam. Bevallom soha életemben nem voltam munka interjún, így tapasztalatok nélkül vetődtem bele az életbe. Végül hellyel-közzel képet kaptam arról, hogy mit is várnak, így ugyan nem vettek fel, de mindez csak az épülésemre szolgált.
A kertet a Pinetumban kezdtem megnézni, majd átmentem a tölgyek közé, ahol rengeteg jó tölgy van, ha ugyan nem is akkora gyűjtemény, mint amit Hillieréknél tapasztalhat az ember, de pl. Quercus variabilis-ből lehet látni egy gyönyörű példányt az út mellett, vagy pl. Quercus oxyodon-ból is vannak szépek.

Quercus oxyodon

 Tovább haladtam és a távolban kicsit mintha vibrált volna a levegő egy pontban. Jobban megnéztem és rájöttem, hogy az újonnan felállított Hive-ot látom, ami nevéből adódóan tényleg kapcsolatban áll a méhekkel, és amikor a méhek kommunikálnak egymással, akkor a LED-fények felvillannak, valamint hallani a zúgásukat. Érdemes megnézni ezt felvételt a teljesebb körű élményért itt, vagy esetleg meghallgatni a Gardeners Question Time idevonatkozó részét.
 A Princess of Wales Conservatory-nál folytattam, amiben tíz különböző klimatikus adottságú terület növényeit hivatott bemutatni. Van benne kaktuszház, különféle trópusi kialakítások, déli féltekés részlet, orchidea, páfrány és rovaremésztő gyűjtemény. Az egyik középső trópusi házban valami baj lehetett a vízvezeték rendszerrel, mert az egyik helyen a lépcsőkön meg mindenfelé folyt a víz világnak. Bevallom, én az ilyen gyűjteményeket ugyan csodálom, de legtöbbször csak végig suttyanok rajtuk, teljesen más világ a trópus, ahhoz is különféle elvetemültségi faktorok szükségesek, melyeket én nem annyira vennék a nyakamba.

Princess of Wales Conservatory

 No, de ahol sokat nézelődtem az az Alpine House volt, mert bizony az őszi hagymás-gumós banda már javában virított, gondolok itt a jobbnál jobb Cycalamen-ekre és társaira, aztán pedig a tematikusan kontinensek szerint kialakított kültéri gyűjteményt néztem meg.

 Itt bevégezve fogtam magam és elballagtam a nagy pálmaház felé, ami előtt az egyik padon annak rendje szerint megebédeltem, elrágtam két répát, majd bementem a fojtogató trópus melegbe, No hát ennyi és ilyen hatalmas pálmákat ritkán lát az ember, felszaladtam a növények csúcsánál lévő galériára, ahol olyan dög meleg volt, így egy gyors körül pillantás után, már kerestem a kifelé vezető utat. Szóval nem időztem itt sem olyan sokáig.

Pálmaház

 Innen elindultam a bambuszok felé, onnan pedig a most nem igazán látványos, Rhododendron-ok irányába, ahol azért egy Lindera obtusiloba-ba belebotlottam (a Nymans-ban van belőle olyan hatalmas, hogy nem hittem a szememnek, mert legtöbbször én kicsike növényként láttam, ott rendes kis fa).

Lindera obtusiloba

Végül elbóklásztam a kert egyik sarkában még egy darabig, ráfutottam a már messziről integető Fagus hayatae-re, aminek szintén megörvendtem. Utolsó lépéseként elmentem megnézni a Flora Japonica kiállítást, ami megkoronázta a napomat, mert ha létezik gyönyörű botanikai ábrázolás, na akkor a japánok tudnak valamit, mert ott egy csomót időztem. Gyönyörű színes akvarellek, érdekes tárgyak, és mi több, részletes történeti áttekintése Japán és Európa között kialakult különleges botanikai kapcsolatról. Nem bírtam kihagyni, hogy el ne olvassam az összes kirakott táblát. Lőttem gyorsban pár képet, bár nem volt szabad, meg rám is szóltak, de csak az emlék kedvéért, ennyi belefért.

Flora Japonica kiállítás

Ilyen módon fejeztem be a kertnéző túrámat, ugyan még két óra vonatozás várt rám, de ott már csak ücsörgés történt semmi egyéb.

Következő érdekes kert amiben sikerült elmennem Balatoni Bálint barátomnak köszönhetően, a tőlünk nem messze eső High Beeches volt, ami egy remek magán gyűjtemény, sok jó növénnyel. Az is szerencsém volt, hogy rendes idegenvezetést kaptam Bálinttól, mivel dolgozott a kertben néhány évig, és a jó növényeket is tudta, hogy hol vannak elrejtve.

Egy napos pillanat

A felső részről indultunk, ahol több kisebb tó van, az egyik partján áll egy kis kunyhó, amiben van egy irdatlan öreg, gőzhajtányos vízpumpa, ami jelenleg is működik. Haladtunk lefelé, ahol a kerítés mellett ahol volt egy méretes Daphniphyllum macropodum fa, ami igen jó kezdésnek bizonyult. Bementünk a rhododendronosba, ami tavasszal biztos vagyok benne,virágözönt borít a látogatók nyakába, most inkább az lombszíneződés volt a fő attrakció. Így láttuk a Rhododendron quinquefolium-ot, aminek az őszi színe is hihetetlen.

Rhododendron quinquefolium ősszel

 A Quercus oxyodon-ból itt is látni egy nagyobb példányt, de a Magnolia-k is szépen reprezentáltak a kertben. Aztán volt még egy szép Acer circinatum, apró levelű törpe Rhododendron-ok, és még egy különlegesség, az Illicium anisatum, ami a csillagánizsok egyik képviselője, kertekben ezidáig csak az amerikai Illicium floridanum-al találkoztam, aminek vörös virágai vannak, no ennek meg sárgák. Nekünk terméses állapotban sikerült meglátnunk.

Illicium anisatum

 Ezek után még kerengtünk egy kicsit, majd a felhők szépen elkezdtek gyülekezni, így a kijárat felé ballagtunk, ahol még ittunk egy teát, majd Bálint elfuvarozott East Grinstead-be, ahol még egy sör is belefért. Nem győztem/győzök hálálkodni a sok jóért, de ezen úton is köszi!

Ennek utána meghívtak egy másik helyre interjúzni, amire többet készülte, a hely maga Cliveden volt, ami egy hatalmas formakert, hihetetlen történettel, antik szoborgyűjteménnyel, melynek történetét sikerült az interjú előtt részletesen átnézzem, a jelen házat az a Charles Barry tervezte, aki a Houses of Parlament-et, ami önmagában is figyelemreméltó, nem beszélve arról, hogy rengeteg neves művész, politikus megfordult ott, így Kipling, Chaplin, Churchill és még sokan mások. A házban jelenleg egy szálloda működik, öt csillaggal ellátva.
Annyira ne menjünk előre, mert bizony erre a helyre stoppal jutottam el, így a hatvan mérföldes távot három autóval sikerült megtennem, két teherautó és egy személykocsi segítségével, majd a hátralévő kb. tíz km gyalogosan került a hátam mögé.
A kertet elég alaposan bejártuk, mert az interjú előtt volt egy ilyen séta. Meg kell mondanom, hogy itt olyan egyenes sövények vannak nyírva, hogy csak ámul az ember, meg aztán, a különböző alakzatok és madarak is érdekesek. Sajnos fotózni nem tudtam, mert a körbevezetés közben nem tartottam illendőnek állandóan leragadni a fényképek kedvvért. Megnéztük az újonnan épült rózsa kertet, majd a hatalmas parterrt, ami a teraszról lenézve irdatlan látványos, no de ez is a funkciója. Ez a kert nem kifejezetten gyűjteményes kert, sokkal inkább formakert, amiben rengeteg olasz szobor van. Nagyon érdekes, hogy pl. az egyik szobron él egy miniatűr mediterrán csigafaj, amit a szoborral együtt hoztak be Angliába valamikor a 20.sz. elején és azóta is megvan a csiga a szobron. Az egyik irodai helyiségben volt az interjú, hihetetlen kedvesek voltak, jól is sikeredett minden, sajnos mégsem kerültem be, no de csak előre, legközelebb.
Visszafelé is stoppoltam egy kicsit, de végül rám sötétedett, így fogtam egy buszt a Heatrow-ra, majd onnan a Gatwick-re,ahová már eljöttek értem kocsival.

Nagyjából ezek történtek októberben velem, a novemberi történésekkel hamarosan jelentkezem, addig is szép napokat, jó kertészkedést!

Ha hétvége, akkor kert-Sheffield Park

E heti kerti túrámra, most is sor került, melyen remek idő és gyönyörű őszi színek voltak társaim. Következzék az Ashdown Forest szélén elhelyezkedő Sheffield Park.

A kúria és a környező kert története valahol az 1500-as évek környékén kerül említésre, Thomas Howard, Norfolk Hercege nevével fémjelezve. A terület többször gazdát cserélt, majd az 1700-as években John Holroyd nevéhez fűződően rengeteg Nyssa sylvatica került ültetésre. Az arborétum története 1885-ben kezdődött, amikor nagyobb mennyiségű egzotikus növényt ültettek el a kertben. 1954-től a National Trust a kert kezelője, míg a kúria magántulajdonban van. 

Sétámat a kúria felé kezdtem meg, ahol már az első lépések után láttam, hogy bizony az ősz itt is megérkezett. A japánjuhar fajtákból itt tömérdek mennyiség van, és az év ezen szakában gyönyörű színekbe öltöznek. Az is igen szembeötlő volt már az elején, hogy ebben a kertben leginkább az őszi lombszínekkel operáltak a megálmodók, hiszen rengeteg a nagy Nyssa sylvatica, Liquidambar stracyflua, Fothergilla major, Quercus rubra, Q. coccinea, Q. palustris, Taxodium distichum stb. Amit még megfigyeltem, hogy nagyon változatos a fenyőfélék kombinációja, amelyek jó kiegészítői a lombszíneződ lombhullatóknak. A tájképi kert definiálásánál, ezt a kertet jó példaként lehet emlegetni, mert látszik, hogy nem a botanikai ritkaságok gyűjtése a cél, hanem a színek és formák alkotta gyönyörködtetés.

Őszi színek a tóparton

 Persze azért vannak ritkaságok, meg aztán igen idős példányok, amik mindenképpen szót kérnek maguknak. Szóval folytattam a sétámat és rögtön az első néhány kanyar után belebotlottam egy böhöm méretű Pinus montezumae-ba, ami olyan formásan tornyosult elém, hogy alig hittem a szememnek. Ez a növény Mexikóban, Közép-Amerikában honos, II. Montezuma meg ha jól emlékszem a 16. sz-ban élt azték uralkodó volt. Na már most ez tényleg akkor a volt, hogy csináltam egy közös fotót vele.

Maga a növény-Pinus montezumae

Közös kép

Innen tovább léptettem és bolyongtam egy sort a Rhododendron-ok között, míg kilyukadtam a tópartra. Azt kell tudni, hogy lépcsőzetesen több tó helyezkedik el a kert közepén, rengeteg vadkacsával és tavirózsával. Átmentem az egyik hídon, lementem a következő tó partjára, ahol  találkoztam sok Acer griseum-al és jó néhány Betula-val. Utam tovább vezetett a kert egy számomra kevésbé érdekes részébe, majd tovább sétáltam a tavak mögött lévő utakon, ahol belé botlottam egy hatalmas méretű Sciadopitys verticillata példányba, majd további példányokat is találtam belőle. Egyik sarkon megint összejött egy szép átforduló színű Pseudolarix amabilis-t látnom, ami tényleg, mint ha aranyból lenne, olyan gyönyörűen mutatta magát már messziről.

Pseudolarix amabilis-Aranyos minden értelmében

 A kertet többször körbesétáltam, hogy nehogy valamit kihagyjak, végezetül a krikett pálya melletti gyepen telepedtem le, némi pihenés és gondolkozás végett. Most is sok látogatót vonzott a kert, több helyen alig lehetett mozdulni a babakocsik és gyerekek tömegében, ami természetesen szintén örömöt okozott számomra. Kertzárta előtt visszafelé kezdtem stoppolni, ami igen gyorsan ment, hipp-hopp három autóval visszajutottam East Grinsteadbe. 

Ez is egy jó nap volt!