Az erdő őszire váltotta ruháját, a nappalok rövidülését és a hajnalok hűvösét megérezve a levelek búcsúzni készülnek a fáktól és bokroktól, melyek egész tavasztól őszig kedves és megbízható társaik voltak. A színük lassan megváltozik, majd a földre hullnak, mint megannyi elfáradt és pihenni vágyó, kicsiny útitárs. Persze tudják ők, hogy nekik az élet ennyi volt, mégis van ebben az elmúlásban is valami álmosító boldogság. Az újrakezdés és a következő tavasz termékenysége rajtuk áll. Tudják ők, mégsem panaszkodnak, hanem belátóan csukják be házaik ablakát és elfújják az apró lámpásokat, melyeket egykoron a tavaszi Nap sugari gyújtottak a kicsiny mécsesekben.
-Ó, de régen is volt az a bizonyos kellemesen bársonyos tavaszi napsugár, mely ezt a lángot adta.-gondolják a levelek aprócska lakói, majd ismét az örök körforgás játékkockáivá lesznek.
Az Ősz nagy úr, elérkezett és nem akar tágítani, méltóságteljesen belovagol a hűvös szelek hátán. A Köd, a Dér, a Szürkület és az Érő gyümölcsök Színei és Ízei sietve és nagy fontoskodva követik nagyságos urukat. Helyet követelnek ők is, hiszen már réges-régen érezték valahol a bensőjükben, hogy elérkezett az idő. Az Ő idejük. Belopják magukat az erdőkbe, mezőkbe, majd a kertekbe és végül kiteljesednek, mindenhová eljutnak, hogy aztán átadják a helyüket a Télnek.
Ezekben a napokban bizony a Nap kemencéiben sem fűtenek már olyan hevesen, de vajon minek is tennék?
Hiszen azt, ami már réges-régen megteremtetett és megadatott nem lehet csak, úgy megváltoztatni, felülírni. A régi idők törvényei most is uralkodnak, sem ember, sem állat azt átírni vagy kitörölni nem tudja. Azt egy sokkal nagyságosabb Király irányítja, kivel vitatkozni, perlekedni olyan kár és fölösleges volna. A munkaidő végére értek, befejezték a munkájuk nehezét, melyet a Nyár, ha kicsit fukar módon is, de rájuk rótt.
Az erdők alja mint bronzos barna szőnyeg tekeredik ki egyik pillanatról a másikra a lábunk elé. Nem olyan nagy ünnepély ez, még is méltóságteljes és reménnyel teli. A talaj tenyereiben megáll a víz és megannyi színes bárkával a hátukon indulnak messzi, távoli vizekre, hogy ott aztán újra kikössenek és életet leheljenek a táj szívébe.
A Szürkület, a Pára is kiteljesedik a tájon és magabiztosan csukják be végleg a Nyár kapuit az égen. A tiszta, kissé nedves levegő megkapaszkodik az ágakban, lehullott levelekben, a füvekben és az arra járó állatok bundájában. A madarak és az állatok is felveszik meleg ruhájukat, sálat és sapkát öltenek, éléstárukat töltögetik, amíg csak lehetséges, mert utána már az élelmet beteríti a fehér takaró.
A Nyár sem tétovázik sokat szedi a sátorfáját és messzi tájakra utazik, hogy ott aztán megint munkához láthasson.
Az emberek a hűvösödő hajnalokon begyújtják az éltető meleget adó tüzeiket és a párás levegővel keveredve megjelenik a Füst. A házak kéményének mélyéről mélabúsan kúszik elő, elsőként a házak tetején támasztja meg álmatag pilláit, majd a falvak levegőjében is eltekereg, megtölti a síkságot és a völgyeket. Egyre nagyobb úr lesz, majd hirtelen egy erőszakos szellő nyomában elenyészik és porrá lesz, mintha sohasem lett volna ott. A gyümölcsök bekerülnek az éléstárakba, a téli idők raktáraiba, hogy a cudar időkben is életet adhassanak az őket begyűjtőknek. Nyugalom lesz úrrá a vidéken. Nincs zajos mulatozás, zenebona és jókedvű kacagás a hűsítő árnyékot adó diófák alatt. Csak a csend.
A természet üregeiben, a nedves enyészet honol, nem mozog, csak gyáván lapít. A szelek szárnyán megannyi falevél kering és keresi az újrakezdés egyik reményteli színterét. A sziklák, ormok, faágak és kémények néha erősen ragadják meg a játszadozó szél úrfiak grabancát, hogy aztán a vonyító ifjakat ismét útjukra engedjék.
A duhajkodó ifjak estére nyugovóra térnek és a természetre ráborul a sötétség.
 | ||
| "Az ősz egy második tavasz, melyben minden levél virággá lesz" (A.C.) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése