Skócia hív-A botpacker telel

Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy ugyan bizony mit csináltam az elmúlt két hónapban, akkor rögvest mondhatom is, hogy olyan túl sok mindent nem, De.

Szóval kertet nézni sem voltam, annyit mint a megelőző kettő hónapban, viszont lett egy magán kertem amit, hétvégente elkezdtem rendbe pofozni, és a valóság az, hogy nagyjából sikerült is, bár másfél havi kapirgálástól azért olyan nagy csodát nem kell várni. Ellenben a helyzet elkezdett elég furcsára váltani a családnál ahol laktam. Történt pedig, hogy én magam utolsó sikertelen jelentkezésem után úgy döntöttem, hogy tovább állok. Na, olyan sokat nem kellett gondolkozzak, hogy hová menjek, persze, hogy Skóciába. Írtam gyorsan Benmore-ba, hogy esetleg lehetne-e róla szó, hogy a télre, tavaszra visszajöjjek hozzájuk. Szerencsére nagy örömmel tudatták velem, hogy persze, nyugodtan jöjjek vissza, ha akarok. Amikor ez kiderült, hogy én két hét múltával, december elején elmegyek, írtak nekem egy olyan hosszú listást, hogy még miket kell megcsinálnom, hogy én csak mosolyogtam rajta, mert egyedül, azt a rengeteget tudtam, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Végül az lett az egészből, hogy két hatalmas ruhásszekrényt megépítettem kb. 85%-ra, de azzal ment folyamatosan az idő, hogy várni kellett az anyagokra, meg arra, hogy valaki arra vetődjék megfogni a munka másik végét. Közben folyton megkaptam, hogy hát, hogy ez így nem jó, meg úgy nem jó, meg gyorsabban kéne csinálni. Mondtam, hogy az első szekrényeimet építem, és ne gondolják, hogy azért ez olyan őrületesen egyszerű, főleg, ha  nem is szeretne az ember vacakot építeni. No, az utolsó előtti napon este fél kilenckor elegem lett a „tolóajtós szekrények az ötszáz éves házban” című történetből, fogtam magam és abba hagytam, úgy ahogy volt, gondolván, hogy még másnap reggel sikerül felrakni és befejezni a hátralévő ajtókat. A hölgy nem volt otthon aznap, csak este jött haza. Hallottam, hogy kiabál, de gondoltam a gyerekekkel, mert bizony a házi feladat helyett égész délután nézték a tévét. Másnap reggel épp indultam volna lefelé a szobámból, amikor ököllel dörömbölni kezdtek az ajtómon. Kinéztem, láttam, hogy itt baj lesz, megmondtam, hogy hol a porszívó, majd leszakadt az ég, és úgy lelettem ordítva, hogy csuda. Igazán ilyen állapotban nem nagyon lehet szerintem senkivel sem érdemben beszélgetni akármiről is, így megpróbáltam a lenyugvásra felhívni a hölgy figyelmét. Nemleges választ kaptam. Ekkor visszahúzódtam a szobámba, összeszedtem a motyómat, és elindultam, mondván, hogy egy napot simán elkempingezgetek én valahol a városszélen decemberben is. Megállított az ajtóban, hogy magyarázzam meg, hogy miért nincsen kész az egész. Mondtam, hogy egy olyan házban ahol sem a padló, sem a plafon, sem a falak nem egyenesek, ott bizony a vízszintes és függőleges síkokat megtalálni, nem játszi könnyedségű, a síneket szinkronba rakni, meg egyszerűen egyedül baromi nehéz. Erre tovább kaptam a magamét. Abban a helyzetben nem nagyon éreztem azt, hogy mi is lenne a megoldás, olyannal szemben aki az előző három hónapban kedves volt velem. Sírtam. Ennek utána megenyhült az éghajlat, de nem éreztem én ezt teljesen őszintének. Viszont kaptam reggelit, meg némi nyugvást. Majd délután jobb a békesség alapon, újra befogtak munkára. Fura mi? Nem voltam a legmotiváltabb az bizonyos. Estére megkaptam az ellátmányomat, amiből az egész skót létezésemet  alapozhatom. 

Következő reggel elmentem Londonba, Ákosékhoz, hogy az utolsó nap ellátogassunk két ígéretes kertbe. Végül kislánya betegsége miatt, a Kew-ba mentem át, kifejezetten kihegyezve a woodland garden részekre.  A napot jól elbóklásztam a kertben, ami végül szép napos lett. Sajnálattal láttam, hogy egy ilyen magas színvonalú kertből is, pillanatok alatt lehet vásári bazárt csinálni, a bizonyos Christmas in Kew nevű, műanyag és egyeltalán nem odaillő, gagyi, ugyanakkor bizonyára sokakat megmozdító borzalom eseménnyel. A növényanyag viszont változatlanul jó! Visszatértem Ákosékhoz, majd elmentünk némi elemózsiát vásárolni, vettünk egy fenyőfát, finomat vacsoráztunk, majd végül egy jót beszélgettünk kertekről.

Hamamelis x intermedia 'Orange Peel'

 Reggel a Victoriáról elindultam busszal, mert a jegy annyira olcsó volt Glasgowba, hogy kár lett volna kihagyni. Az egynapos utazás viszonylag eseménytelen volt. A magyar találkozást nem tudtam ezúton sem elkerülni, beszélgettünk egy kicsit, majd én visszahúzódtam nyugvó pozícióba. Este nyolckor értem Dunoonba, majd mivel senki sem vette fel a telefont, hogy kijöjjön értem, fogtam magam és az esőben elkezdtem gyalogolni a kb. 4-5 mérföldre lévő kertbe. Este 10 körül értem oda. Másnap reggel Davidékhez voltam hivatalos reggelire. Nagyon örültem, hogy látom őket, majd bementünk a városba nekem valami élelmet vadászni, amely esetben nem volt nehéz a választás, persze, hogy a Morissonsba tértünk be. Nincs is más.

Szóval azóta itt vagyok fent. Az Ünnepeket is itt töltöttem, ami külön élmény volt, lett egy hatalmas karácsonyfám, amit a hegyről vágtam ki (Tsuga heterophylla) , fel is díszítettem tobozokkal, meg szép színes termésekkel. Voltam hagyományos skót karácsonyi vacsorán, ebédeltem munkatárssal, sétáltam a kertben sokat, az eső ellenére is és valójában sokkal jobban érzem magam itt a hegyek között, mint lent délen a rohanásban.

Dekorációm Benmoreban

Számadásképpen, erről az évről is szólnék némiképp. Befejeztem az egyetemet, voltunk cserkésztáborban, jártam Csehországban kertet látogatni, Szlovéniában és Ausztriában Lacival stoppoltunk és hegyet másztunk, aludtunk híd alatt, felmásztunk egy 2500 méteres hegyre és a költségvetés több mint a felét sörre költöttük. Aztán jártunk a Déli-Kárpátokban Csabával Sorbus nézőben. A tavasszal kikeltettem és elültettem kb. 100 különböző és új növényt, apukámmal szőlőt kapáltunk meg ültettünk, lett jogosítványom, és végül elstoppoltam Angliába, ahol három hónapig éltem a munkámért cserében, láttam szép kerteket, lettek új barátaim, láttam régi barátokat, fejlődtem angoltudásban, találkoztam emberekkel és végül a szívem újra Skóciába hozott. Lám milyen érdekes az ember.

Ramonda serbica-Mendel University Botanical Garden

 and Arboretum, Brno

Áldott új esztendőt!

Telt-múlt az idő-Kew Gardens, High Beeches, Cliveden

Nem árulok azzal zsákbamacskát, ha azt mondom, hogy az elmúlt hetekben sem voltam tétlen, csak valahogy nem jutottam az írásig, amit most kicsit megkésve próbálok összefoglalni.

Ott kezdem, hogy október közepén hivatalos lettem munka interjúra a Kew Gardensbe, amit természetesen egybe kötöttem kertnézéssel. Reggel korán indultam, mivel én voltam az első, és hála a jó hírnévnek örvendő Southern Rail újabb sztrájkolós kedvének a vonatjáratok felét törölték, így ment a hering parti, meg bevetődés az emberek hátára, két átszállást kellet végrehajtani, ami szintén nehezítette a helyzetemet. Láttam az egyik újságban a vonaton, hogy a Halloween-i maskarák közül már nem menő boszorkánynak, vagy valami egyéb bestiának öltözni, sokkal provokatívabb, ha valaki Southern Rail dolgozónak öltözik, vagy esetleg Donald Thrumpnak, esetleg Brexitnek. Érdekes. Végül Richmondnál úgy szálltam le, hogy öt percem van odaérni a portára. Itt jött egy sprint, amivel hét perc késéssel, de befutottam. Bevallom soha életemben nem voltam munka interjún, így tapasztalatok nélkül vetődtem bele az életbe. Végül hellyel-közzel képet kaptam arról, hogy mit is várnak, így ugyan nem vettek fel, de mindez csak az épülésemre szolgált.
A kertet a Pinetumban kezdtem megnézni, majd átmentem a tölgyek közé, ahol rengeteg jó tölgy van, ha ugyan nem is akkora gyűjtemény, mint amit Hillieréknél tapasztalhat az ember, de pl. Quercus variabilis-ből lehet látni egy gyönyörű példányt az út mellett, vagy pl. Quercus oxyodon-ból is vannak szépek.

Quercus oxyodon

 Tovább haladtam és a távolban kicsit mintha vibrált volna a levegő egy pontban. Jobban megnéztem és rájöttem, hogy az újonnan felállított Hive-ot látom, ami nevéből adódóan tényleg kapcsolatban áll a méhekkel, és amikor a méhek kommunikálnak egymással, akkor a LED-fények felvillannak, valamint hallani a zúgásukat. Érdemes megnézni ezt felvételt a teljesebb körű élményért itt, vagy esetleg meghallgatni a Gardeners Question Time idevonatkozó részét.
 A Princess of Wales Conservatory-nál folytattam, amiben tíz különböző klimatikus adottságú terület növényeit hivatott bemutatni. Van benne kaktuszház, különféle trópusi kialakítások, déli féltekés részlet, orchidea, páfrány és rovaremésztő gyűjtemény. Az egyik középső trópusi házban valami baj lehetett a vízvezeték rendszerrel, mert az egyik helyen a lépcsőkön meg mindenfelé folyt a víz világnak. Bevallom, én az ilyen gyűjteményeket ugyan csodálom, de legtöbbször csak végig suttyanok rajtuk, teljesen más világ a trópus, ahhoz is különféle elvetemültségi faktorok szükségesek, melyeket én nem annyira vennék a nyakamba.

Princess of Wales Conservatory

 No, de ahol sokat nézelődtem az az Alpine House volt, mert bizony az őszi hagymás-gumós banda már javában virított, gondolok itt a jobbnál jobb Cycalamen-ekre és társaira, aztán pedig a tematikusan kontinensek szerint kialakított kültéri gyűjteményt néztem meg.

 Itt bevégezve fogtam magam és elballagtam a nagy pálmaház felé, ami előtt az egyik padon annak rendje szerint megebédeltem, elrágtam két répát, majd bementem a fojtogató trópus melegbe, No hát ennyi és ilyen hatalmas pálmákat ritkán lát az ember, felszaladtam a növények csúcsánál lévő galériára, ahol olyan dög meleg volt, így egy gyors körül pillantás után, már kerestem a kifelé vezető utat. Szóval nem időztem itt sem olyan sokáig.

Pálmaház

 Innen elindultam a bambuszok felé, onnan pedig a most nem igazán látványos, Rhododendron-ok irányába, ahol azért egy Lindera obtusiloba-ba belebotlottam (a Nymans-ban van belőle olyan hatalmas, hogy nem hittem a szememnek, mert legtöbbször én kicsike növényként láttam, ott rendes kis fa).

Lindera obtusiloba

Végül elbóklásztam a kert egyik sarkában még egy darabig, ráfutottam a már messziről integető Fagus hayatae-re, aminek szintén megörvendtem. Utolsó lépéseként elmentem megnézni a Flora Japonica kiállítást, ami megkoronázta a napomat, mert ha létezik gyönyörű botanikai ábrázolás, na akkor a japánok tudnak valamit, mert ott egy csomót időztem. Gyönyörű színes akvarellek, érdekes tárgyak, és mi több, részletes történeti áttekintése Japán és Európa között kialakult különleges botanikai kapcsolatról. Nem bírtam kihagyni, hogy el ne olvassam az összes kirakott táblát. Lőttem gyorsban pár képet, bár nem volt szabad, meg rám is szóltak, de csak az emlék kedvéért, ennyi belefért.

Flora Japonica kiállítás

Ilyen módon fejeztem be a kertnéző túrámat, ugyan még két óra vonatozás várt rám, de ott már csak ücsörgés történt semmi egyéb.

Következő érdekes kert amiben sikerült elmennem Balatoni Bálint barátomnak köszönhetően, a tőlünk nem messze eső High Beeches volt, ami egy remek magán gyűjtemény, sok jó növénnyel. Az is szerencsém volt, hogy rendes idegenvezetést kaptam Bálinttól, mivel dolgozott a kertben néhány évig, és a jó növényeket is tudta, hogy hol vannak elrejtve.

Egy napos pillanat

A felső részről indultunk, ahol több kisebb tó van, az egyik partján áll egy kis kunyhó, amiben van egy irdatlan öreg, gőzhajtányos vízpumpa, ami jelenleg is működik. Haladtunk lefelé, ahol a kerítés mellett ahol volt egy méretes Daphniphyllum macropodum fa, ami igen jó kezdésnek bizonyult. Bementünk a rhododendronosba, ami tavasszal biztos vagyok benne,virágözönt borít a látogatók nyakába, most inkább az lombszíneződés volt a fő attrakció. Így láttuk a Rhododendron quinquefolium-ot, aminek az őszi színe is hihetetlen.

Rhododendron quinquefolium ősszel

 A Quercus oxyodon-ból itt is látni egy nagyobb példányt, de a Magnolia-k is szépen reprezentáltak a kertben. Aztán volt még egy szép Acer circinatum, apró levelű törpe Rhododendron-ok, és még egy különlegesség, az Illicium anisatum, ami a csillagánizsok egyik képviselője, kertekben ezidáig csak az amerikai Illicium floridanum-al találkoztam, aminek vörös virágai vannak, no ennek meg sárgák. Nekünk terméses állapotban sikerült meglátnunk.

Illicium anisatum

 Ezek után még kerengtünk egy kicsit, majd a felhők szépen elkezdtek gyülekezni, így a kijárat felé ballagtunk, ahol még ittunk egy teát, majd Bálint elfuvarozott East Grinstead-be, ahol még egy sör is belefért. Nem győztem/győzök hálálkodni a sok jóért, de ezen úton is köszi!

Ennek utána meghívtak egy másik helyre interjúzni, amire többet készülte, a hely maga Cliveden volt, ami egy hatalmas formakert, hihetetlen történettel, antik szoborgyűjteménnyel, melynek történetét sikerült az interjú előtt részletesen átnézzem, a jelen házat az a Charles Barry tervezte, aki a Houses of Parlament-et, ami önmagában is figyelemreméltó, nem beszélve arról, hogy rengeteg neves művész, politikus megfordult ott, így Kipling, Chaplin, Churchill és még sokan mások. A házban jelenleg egy szálloda működik, öt csillaggal ellátva.
Annyira ne menjünk előre, mert bizony erre a helyre stoppal jutottam el, így a hatvan mérföldes távot három autóval sikerült megtennem, két teherautó és egy személykocsi segítségével, majd a hátralévő kb. tíz km gyalogosan került a hátam mögé.
A kertet elég alaposan bejártuk, mert az interjú előtt volt egy ilyen séta. Meg kell mondanom, hogy itt olyan egyenes sövények vannak nyírva, hogy csak ámul az ember, meg aztán, a különböző alakzatok és madarak is érdekesek. Sajnos fotózni nem tudtam, mert a körbevezetés közben nem tartottam illendőnek állandóan leragadni a fényképek kedvvért. Megnéztük az újonnan épült rózsa kertet, majd a hatalmas parterrt, ami a teraszról lenézve irdatlan látványos, no de ez is a funkciója. Ez a kert nem kifejezetten gyűjteményes kert, sokkal inkább formakert, amiben rengeteg olasz szobor van. Nagyon érdekes, hogy pl. az egyik szobron él egy miniatűr mediterrán csigafaj, amit a szoborral együtt hoztak be Angliába valamikor a 20.sz. elején és azóta is megvan a csiga a szobron. Az egyik irodai helyiségben volt az interjú, hihetetlen kedvesek voltak, jól is sikeredett minden, sajnos mégsem kerültem be, no de csak előre, legközelebb.
Visszafelé is stoppoltam egy kicsit, de végül rám sötétedett, így fogtam egy buszt a Heatrow-ra, majd onnan a Gatwick-re,ahová már eljöttek értem kocsival.

Nagyjából ezek történtek októberben velem, a novemberi történésekkel hamarosan jelentkezem, addig is szép napokat, jó kertészkedést!

Ha hétvége, akkor kert-Sheffield Park

E heti kerti túrámra, most is sor került, melyen remek idő és gyönyörű őszi színek voltak társaim. Következzék az Ashdown Forest szélén elhelyezkedő Sheffield Park.

A kúria és a környező kert története valahol az 1500-as évek környékén kerül említésre, Thomas Howard, Norfolk Hercege nevével fémjelezve. A terület többször gazdát cserélt, majd az 1700-as években John Holroyd nevéhez fűződően rengeteg Nyssa sylvatica került ültetésre. Az arborétum története 1885-ben kezdődött, amikor nagyobb mennyiségű egzotikus növényt ültettek el a kertben. 1954-től a National Trust a kert kezelője, míg a kúria magántulajdonban van. 

Sétámat a kúria felé kezdtem meg, ahol már az első lépések után láttam, hogy bizony az ősz itt is megérkezett. A japánjuhar fajtákból itt tömérdek mennyiség van, és az év ezen szakában gyönyörű színekbe öltöznek. Az is igen szembeötlő volt már az elején, hogy ebben a kertben leginkább az őszi lombszínekkel operáltak a megálmodók, hiszen rengeteg a nagy Nyssa sylvatica, Liquidambar stracyflua, Fothergilla major, Quercus rubra, Q. coccinea, Q. palustris, Taxodium distichum stb. Amit még megfigyeltem, hogy nagyon változatos a fenyőfélék kombinációja, amelyek jó kiegészítői a lombszíneződ lombhullatóknak. A tájképi kert definiálásánál, ezt a kertet jó példaként lehet emlegetni, mert látszik, hogy nem a botanikai ritkaságok gyűjtése a cél, hanem a színek és formák alkotta gyönyörködtetés.

Őszi színek a tóparton

 Persze azért vannak ritkaságok, meg aztán igen idős példányok, amik mindenképpen szót kérnek maguknak. Szóval folytattam a sétámat és rögtön az első néhány kanyar után belebotlottam egy böhöm méretű Pinus montezumae-ba, ami olyan formásan tornyosult elém, hogy alig hittem a szememnek. Ez a növény Mexikóban, Közép-Amerikában honos, II. Montezuma meg ha jól emlékszem a 16. sz-ban élt azték uralkodó volt. Na már most ez tényleg akkor a volt, hogy csináltam egy közös fotót vele.

Maga a növény-Pinus montezumae

Közös kép

Innen tovább léptettem és bolyongtam egy sort a Rhododendron-ok között, míg kilyukadtam a tópartra. Azt kell tudni, hogy lépcsőzetesen több tó helyezkedik el a kert közepén, rengeteg vadkacsával és tavirózsával. Átmentem az egyik hídon, lementem a következő tó partjára, ahol  találkoztam sok Acer griseum-al és jó néhány Betula-val. Utam tovább vezetett a kert egy számomra kevésbé érdekes részébe, majd tovább sétáltam a tavak mögött lévő utakon, ahol belé botlottam egy hatalmas méretű Sciadopitys verticillata példányba, majd további példányokat is találtam belőle. Egyik sarkon megint összejött egy szép átforduló színű Pseudolarix amabilis-t látnom, ami tényleg, mint ha aranyból lenne, olyan gyönyörűen mutatta magát már messziről.

Pseudolarix amabilis-Aranyos minden értelmében

 A kertet többször körbesétáltam, hogy nehogy valamit kihagyjak, végezetül a krikett pálya melletti gyepen telepedtem le, némi pihenés és gondolkozás végett. Most is sok látogatót vonzott a kert, több helyen alig lehetett mozdulni a babakocsik és gyerekek tömegében, ami természetesen szintén örömöt okozott számomra. Kertzárta előtt visszafelé kezdtem stoppolni, ami igen gyorsan ment, hipp-hopp három autóval visszajutottam East Grinsteadbe. 

Ez is egy jó nap volt!

Újabb kertkiválóság Sussexből-Nymans ősszel

Újabb kertet szeretnék kicsit bemutatni Nektek, melybe az elmúlt hétvégén volt szerencsém ellátogatni és egy napot benne bolyongani, mit ne mondjak, megint az államat úgy kellett összekapirgálni valahonnan az út menti bokrok alól. Na, de következzék a napom eredménye és a tapasztalatok.

Mindenek előtt némi rövid leírás Nymans történetéről:

Nymans Anglia déli részében helyezkedik el, Sussex tartományban, Handcross település mellett. A kert története a 19. század végétől indul, amikor Leonard Messel, német származású zsidó ember megvette a területet, melyen elkezdte családi fészkét kialakítani. A kert művészi igényességgel készült el, így a teret kaptak a formára nyírott kialakítások is, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektettek a külhoni ritka növények minél szélesebb körű gyűjtésére, így 1895-től James Comber főkertész segítségével a gyűjtemény rohamos növekedésnek indult. Később fia, Colonel Leonard Messel örökölte meg a birtokot, aki magokat gyűjtetett a Himalájában és Dél-Amerikában is. A kert a 30-as évekre elérte fénypontját, majd 1947-ben a kastély leégett, aminek egy részét felújították, de másik fele a mai napig romosan áll. 1953-ban került a National Trust kezelésébe, mely most is a fenntartója a birtoknak. Sok híres fajta származási helye ez a kert, így az általam már a skótoknál látott Eucryphia x nymansensis 'Nymans', vagy a Magnolia x loebnerii 'Leonard Messel' is innen került ki.

Szóval fogtam magamat az elmúlt vasárnapon, felkerekedtem és elkezdtem kerekezni Nymans felé, ami kb. egy órás pedálozást igényelt, és már meg is érkeztem a kert bejáratához. Hatalmas kocsisor fogadott, na, gondoltam, ez itt népszerű lesz. Ragyogóan sütött a Nap, néha kicsit beborult, de egészen meleg, őszi napot sikerült kifognom. Leraktam a bringámat, széles mosollyal az arcomon bementem a fogadóépületbe, magamhoz vettem egy térképet és már léptettem is befelé. A kerteben fenyős részét kezdtem bejárni, találtam is rögtön ritkaságokat, pl. az új-zélandi Libocedrus bidwillii is ilyennek mondható. A következő lépés a bambuszok között vezetett egyenesen a rózsakert felé, mely sajnos ebben az évszakban annyira nem volt látványos, de a körülötte lévő ágyak telis-tele voltak még most is virágzó őszirózsákkal. Innen utam a szökőkutas falkertek felé vezettet, melynek közepén még most is pompázó hosszú virágágy fogott közre. Talán ez a rész volt a leglátogatottabb, tömegek áramlottak ki és be a kapukon, így én viszonylag gyorsan ellibbentem a perem területetek felé, ahol a déli-félteke növényeiből álló rendkívül különleges gyűjtemény várt. Sok kiültetett Luma apiculata, különböző Calceolaria-k, Jovellana-k aztán az egyik személyes kedvencem a Baccharis patagonica volt, aminek hazai kertekben itt-ott fellelhető testvérpárja, a Baccharis halimifolia. A másik oldalában gyönyörű Eucryphia milliganii-k találhatók,, valamint egy nyagyon fura növény, amit valahol már láttam, de üveg alatt, itt viszont szabadtéren, ami nem volt más mint a Colletia cruciata. Ami még kiemelkedő volt számomra az Ilex kingiana hatalmas leveleivel a Himalájából, valamint a Mahonia lomariifolia, ami már messziről beleviláglik az ember szemébe, megkapó érdekes rozettázottságával.

Őszi utóvirágzás

Ilex kingiana

Mahonia lomariifolia

Nagy nehezen tovább indultam, a kastély felé, aminek előkertje tipikus formakert, majd átléptem a romok felé és hihetetlen szépségű kertrészlet tárult elém. Komolyan mintha valami mesében járkálna az ember, amit hisz is egy kicsit, meg nem is. Ott álltam és néztem és bámultam, majd némi távolodás után a házat távolról is megszemléltem, most már együtt a hatalmas Cedrus atlantica-val az előtérben. Azon vettem észre magam, hogy benne vagyok a sziklakerti részben, majd innen némi fordulókkal a déli-féltekéről származó sivatagi sziklanövényekkel beültetett völgynél álltam meg bámuldozni.

Formás előkert

Mesés zugok

Sziklakerti látvány

Innen még a babérmeggy sövények között meglátogattam az ipari méretű komposztálójukat, majd leballagtam az arborétumi részekre, ahol hatalmas Quercus palustris és Q. rubra példányok növekszenek. Itt elég gyorsan végig értem, és már mentem is visszafelé a felső részekre, ahol a felső kerti részt is bejártam, ahol gigászi Magnolia campbellii-k uralkodnak. Sétám ezzel a körrel véget is ért, így felültem a kerekes járgányomra és visszaszáguldottam kiindulási pontomra.

Végeredményben megállapítottam, hogy a pampafű, milyen kiváló fókuszpontképző növény, nem véletlenül mondták, még két éve Hillieréknél, hogy a fehér a legerősebb szín minden ágyás kialakításban, mert rögtön megragadja a tekintetet. Remekül mutatnak ebben a kertben is, az örökzöldek elé beültetve, melyeket megtörnek némi japán juhar fajtákkal, ugyanakkor jól tagolják csomói a látogatókat fogadó teret.
Az is új ötlet volt, hogy a nagyobb fák tövének gyommentesítését fűnyesedékkel oldják meg, ami ha egyenletesen van elrendezve, nem is annyira borzasztó, főleg ha frissen kerül oda, akkor a bomlási hő sok gyomot leperzselhet.
A komposztáló is érdekes volt, mint írják ők meleg komposztálást csinálnak, ami azt jelenti, hogy zöld hulladékot kevernek darált fahulladékkal 2:1 arányban, amit 2-4 hetente megforgatnak a traktor elejére felszerelt villával, hogy a baktériumok és gombák levegőt kapjanak. Tehát amint az ott kihelyezett tábla mondja, a jó komposzthoz négy dolog kell: szénforrás (fahulladék), nitrogén (nyesett fű, sövény nyesedék, zöldség-gyümölcs héj), víz és oxigén. Azt írják, hogy az arányok figyelembevételével, így minden 4. hónapban friss komposztot tudnak előállítani, amiben a meleg hatására a legtöbb gyom elpusztul.

Komposztáló

Érdekesség volt, hogy a virágágyakban, a háttérképző, magas növésű évelőknél nagyon egyszerűen oldották meg a kidőlést megakadályozó támrendszert. Fogtak valamiféle rugalmasabb fából származó gallyakat, a tövek közé betűzködték őket, majd a megfelelő magasságban betörték az ágakat, úgy hogy azok egymásra hajoljanak, így támasztava is egymást, valamint később a felnövő növényszárakat is. Hihetetlen egyszerű és kinézetre nagyon természetes hatást kelt.

A botpackerek földi Mekkája-Wakehurst Place-Royal Botanic Gardens, Kew

Első hétvégémen és a mostani szombaton is látogatást tettem a Kew Gardens Wakehurst Place kertjében, ahol a méltán híres Millenium Seed Bank is található. Az előző hétvége esős volt, de gondoltam, csak belevágok én, hát ezért jöttem, nincs sok vesztegetni való időm. Kértem egy bringát  a háziaktól, ami ugyan kicsit kelekótyán állt, de mindenesetre működőképes állapotba lehetett hozni viszonylag gyorsan. Kinéztem az utat, hogy merre kell menni, majd neki is indultam. No már a város második utcájába elakadtam, de végül ráleltem a megfelelő útra. A rövidnek ígérkező tekerés végül nem lett annyira rövid, mert a hegyre fel-le való tekergés nem is olyan egyszerű feladat, főleg, ha az ember mellet tömegesen húznak el a kocsik. Végül csak megérkeztem, így a bringát betettem a kerítés mögé és már szaladtam is.

Schizostylis coccinea 

Már az első pillanatban belebotlottam a virágzó tömérdek mennyiségű Cyclamen hederifolium és C. repandum ültetésekbe. A kert maga kb. 500 acres, ami egy kört formáz, a közepén legelők vannak. Én rögtön az arborétumi részek felé csapódtam, bele a Betula nemzeti gyűjtemény közepébe.

A nyírfa kollekció díszes törzsei

 A kérgek színes kavalkádja fogadott, amelyeknek leváló lapjai gyönyörű mintázatokat mutattak. Éreztem, hogy itt egy nap bizony kevéske lesz, ha végig akarom rágni magamat a gyűjteményen. Tovább indultam és a déli féltekés fenyő és Nothofagus gyűjteményben semmilyen formában le nem írható örömben volt részem. A Wollemia nobilis-ek tömegesen az út mellett sorakoztak, rajtuk rengeteg toboz, de voltak még egyéb érdekességek is, régi ismerősök, a chilei Pilgerodendron uviferum-ok, a Drymis winterii-k, a Nothofagus alessandrii-k, a Weinmannia trichosperma és még hosszasan sorolhatnám a jobbnál jobb növényeket erről a részről.

Wollemia nobilis toboz

 Tovább indultam, ahol szintén találtam egy chilei oldalt, ami nemrégiben gyűjtött anyaggal volt teli ültetve. A nagy tisztáson a homokkő letörések alatt némi rágcsikát ebédeltem, majd belefutottam, egy Sorbus devoniensis-be. Utamat a nagy Sequoiadendron giganteum-ok között folytattam, ahol megjelentek az amerikai fás flór képviselő, így az Acer circinatum, Calocedrus decurrens, Arbutus menziesii, melynek kérge egyedülállóan gyönyörűséges szivárványos színű. Az egyik sarokban jelentős tölgy anyag van, amiben a Quercus imbricata, Q. stellata, Q. coccinea, Q. rubra, Q. palustris és a legvégére a Franklinia alatamaha volt, mely ékes befejezője lett ennek e szekciónak.

Óriás gombák

Haladtam tovább, majd az ázsiai gyűjtésekben kezdtem el barangolni. Csak nagyon röviden, hogy miket láttam. Carrieria calicina, Acer henryi, Ilex fargesii var. fargesii, Acer cissifolium, A. crategifolium, A. longipes, Maackia amurensis és így tovább. Ezen gyűjteményrész levezet egészen a nagy tóig, ahol megnéztem a gyerekek oktatóközpontját, amit lefoglalt Fitzroya cupressoides fából építettek. Végül ráakadtam a helyes útra, így vízi völgyek mentén haladtam tova. Innen áttértem magam sem tudom, hogy miként a Pinetum részre, ahol jöttek szembe a tavalyi ismerősök, mint a Picea smithiana, Pinus banksiana, de legnagyobb az örömöm a hatalmas Keteleeria davidiana tobozokkal gazdagon megrakott egyedénél alakult ki. A fenyő anyag is hihetetlen jó itt. Itt már felfelé kezdtem kanyarodni és még nem is tudtam mi is vár rám. A formásodó kertrészleteknél beleakadtam egy hatalmas Psudolarix amabilis-be, valamint egy nagy Emmenopterys henryi-be. Elkezdődött a szédelgésem tovább gyűrűzése, mert ilyenkor örömmámorosan azt sem tudja az ember, hogy hová rohanjon, mit nézzen.

Pseudolarix amabilis

A kastély szintén impozáns, a gyep körülötte meg mint a legfinomabb perzsa szőnyeg, mondani sem kell, makulátlan állapotban. A tóparton sétáltam egyet, végül a Déli Féltekés Gyűjteményben lyukadtam ki, ráfutván a rengeteg Leptospermum-ra, Olearia-ra. személyes kedvencem innen a Pseudopanax ferrox, a Dacrycarpus dacrydioides, a Lomatia silafolia, valamint a Hakea lissosperma, a Banksia-ról nem is beszélve. Itt is kóvályogtam egy ideig, mire észhez tértem, bementem a falkertek közé, ahol nagy örömömre virágzott a Berberidopsis corallina. Még némi bámészkodás után jól lementem a Seed Bankot is megnézni, ami olyan profi módon van megcsinálva, hogy belátni az összes tisztítási, feldolgozási folyamatba az üvegfalnak köszönhetően.

A kastély és környéke

A falkertek 

Millenium Seed Bank

A mostani hétvégét nem írom le megint, csak röviden. Most a másik oldalon kezdtem, így csak néhány remek növény a sokból amit láttam. Disanthus cercidifolius épp most váltja színét vérvörösre, de a Pseudolarix tobozokat is megcsodálhattam. Aminek még örültem az az Acer pentaphyllum volt, valamint a Magnolia asheii. és végül, de nem utolsó sorban a Persea ichangenisi, mely az avokádó kedves testvére. Szerencsémre ezen a hétvégén nem volt eső, sőt szépen sütött a Nap, így fényképezni jobban tudtam, a képeket vegyítve mutatnám meg Nektek.

Angliába stoppoltam

Szeptember 11-én összecsomagoltam kicsiny motyómat és másnap reggel hétkor a 44-es főút mellett kezdtem autókra horgászni, némi fuvarra lesve. Hamarosan Kecskeméten voltam, majd ott némi ügyintézés után Budapest következett. Még ugyan Kecskemétnél elgondolkoztam, hogy normális vagyok e, hogy így neki megyek a világnak, de arra jutottam, hogy ez is egy olyan kapu, amit át tudok lépni önmagamban, legyőzve a félelmet és átadva magamat az emberekkel, tájakkal, szituációkkal való szembesülés fantasztikus valóságának.

Kecskemétről, egy érdekes figura vitt Budapestre fel, aki orvosi műszereket hoz be és újít fel a magyar kórházak számára egy jobb kormányos kocsival viszi ezeket az egyes helyekre, itt már jó előérzetem kezdett lenni. A Sasadi úti Agip benzinkút remek hely a stoppolásra, voltak is ott már hárman rajtam kívül. Az egyik lengyel srác mondta, hogy megy Görögországba. Innen egy nagyon kedves srác vitt a kisfiával Győrig, elmesélte, hogy nemrég jött Indiából haza, ahol a Csoma Szobája program keretein belül iskolákat építenek. No a győri Agip már nem volt annyira jó, Itt álltam vagy négy órát, mire egy román fickó megállt és mondta, hogy Frankfurt előttig el tud vinni, mert visz oda csomagokat. Hihetetlen jót beszélgettünk, kaptam tőle két barackot, meg nápolyit. Németországban éjszaka csak úgy repültünk az autópályán, néha simán 180-al is. Kitett egy pihenőnél, hajnali egykor, ahol én a feltöltött földsánc tetejére fészkeltem be magam éjszakára a kerítés mellé.

Első szállásom

Innen felkerekedve másnap megint stoppolni kezdtem, majd egy német figura elrepített Köln előttig egy kietlen parkolóba. Itt megint rám mosolygott a szerencse, mert egy óra után kaptam fuvart, mégpedig egy kiállítást szállító teherkocsis fickótól, aki meglehetősen hippi volt, hogy felvegyen. Elvitt a Belgiumba vezető pálya mellé, ahol nem telt bele 20 perc és már egy német rendszámú, de orosz sofőrrel rendelkező tréleren ültem. Az életérzést itt külön felvázolnám, hogy mindenki átérezhesse a stoppolás gyönyörét. Szóval kényelmes puha ülés, lábad alatt az anyóson 30 centi szemét, amibe cipőd óvatosan beletúr, hogy legyen hely. Negyven körüli kövérkés sofőr, nó inglis. Szájában egy igénytelen csibuk. Elővesz egy üveget a hűtőből, kefír. Mutogat, hogy idd meg. Megiszod. A csibuk tovább pöfékel, ekkor lekap egy CD tartót, hogy most bizony zene lesz. Beteszi a lejátszóba, a kilencvenes tempónál csumára tekeri, majd a hangládákból felmorajlik az orosz mulatósok legjava és ez megy majdnem végig.

Tréler

Végül Antwerpen előtt elváltak útjaink, ahol az út Brugge felé kanyarodik. Innen sok kicsi fuvarral, de eljutottam Bruggeba, ahol csináltam egy éjszakai városnézős programot magamnak. Megérte legyalogolni a húszkilós cuccal azt a majdnem tíz kilométeres távot. A vonatállomáson összefutottam egy lelkes dán lánnyal, aki annyira felbuzdult, hogy stoppost lát, hogy csoda. Innen gyorsan átvágtam az állomáson, majd beértem a város központjába. Az utcákon már csak néhány szerelmes pár bóklászott, így én nyugodtan neki álltam szűkre szabott vacsorámat elkölteni a csatornapart egyik meglehetősen szép padján.

A stoppos élet szépségei Belgiumban

A szerelmesek városa

Ezt követően még sétáltam egyet a festői környezetben, majd mivel hulla fáradt voltam már tizenegy magasságában, így az egyik templom tövében vackoltam be magamat, ahol puha fű is volt alattam. Takarózásra szinten nem is volt szükség, annyira jó volt az idő. Reggel felkerekedtem és étlen-szomjan "kirohantam" az útelágazásomhoz, ami már Calais felé vezetett. Még az erdőben egy cicamosdást kénytelen voltam beadni, mert annyira lepusztult munkás szagom volt már, hogy magam sem bírtam elviselni. Itt tudja csak meg az ember, hogy mit is jelent a víz értéke, mivel itt már kevesebb mint fél liter vízből gazdálkodtam közel fél nap óta. A kereszteződésben is eltartott egy darabig mire elvittek. Közben az iskolába bringázó iskolásokat szórakoztattam puszta megjelenésemmel. Végül megállt egy kedves hölgy, valami irdatlan terepjáróval, hogy hát eldob szívesen az egyik nagy benzinkúthoz. Más sem kellett nekem. A benzinkúton, végül költöttem ötven eurocentet, hogy bemenjek a mosdóba vizet meríteni, meg rendbe szedni magam, mert ugyan fogmosásra ilyen körülmények között vizet kidobni nem egy okos döntés. Így viszont megmosakodtam, fogat mostam, ittam amennyit csak lehet, meg az összes palackot feltöltöttem, majd odakint még egy jó olajos halat is bedobtam, amitől megjött rögtön az életkedvem (nem mintha elment volna akármikor is). Kimentem a parkoló legvégére, ahol már előttem tuti, hogy jártak stoppos, mert egy irdatlan hüvelyk ujj volt felpingálva az egyik táblára, amit én meg jól kiegészítettem.

Napi stoppos tag

 Itt megállt egy újabb terepjárós fazon, kérdezi, honnan jövök. Mondom Magyarországról. Mire megszólal: Mit csinálsz Te? Kiderült, hogy egy román emberke, aki magyarlakta területen lakik, így néhány mondatot tud magyarul, sőt mi több még sógornak is nevezett, majd a kezembe nyomott öt eurót, hogy ezt vigyem, mert nekem nagy szükségem lehet még rá. Nagyon megköszöntem, majd a komp előtt kitett, mert az autóra csak egy ember volt regisztrálva. A komp előtti határátkelőnél, elkezdtem stoppolni, sajnos pangott az élet arrafelé, így kijött az egyik bodega rendőr alkalmazottja és elküldött a helyemről.

Jó helynek tűnt

Kintebb battyogtam, majd egy jó kétórás ácsorgás után, szépen megállt egy Audi benne két, kétes, barna alakkal, na, de kaptam az alkalmon, nekem már úgy is mindegy alapon, had szóljon. Beszélek hozzájuk angolul, mire az egyik tag, mondja, hogy ide tegyed be komám. Nahát erre sem számítottam, de beugrottam, Erdélyi magyar cigányok hoz volt személyükben szerencsém, akik Bristolba igyekeztek. Már a határon néztek ránk, mert mint kiderült elfelejtettek jegyet venni, így ők már egyszer átmentek a kapun, csak addigra egyel megnőtt az utasok száma. Végül jól áttúrtak a francia katonák és már repültünk is a komp gyomrába. Felmentünk, majd egy újabb remek élményben volt részem. Kedves utastársaim előzetesen már jól kiszimatolták, hogy a kamionosok számára fenntartott étkezdében, ha szerencséje van az embernek lehet ingyen ebédelni. Ők tökjól át is mentek a rostán, mire én velem elkezdtek kiabálni, hogy mit képzelek én itt, végül kifizettem az öt euró hetvenet, majd mosolyogva elfogyasztottam ebédem, ittam egy rakás gyümölcslevet stb. Ez után felfedeztük a hajót, majd a kétórás hajózás után lementünk az autóba.

Már a kompon

 Itt is kaptam laposbarackot. Kiálltunk és egyenesen a rendőrségi részlegre sikerült betévednünk, ahol jól ki is kutatták a kocsit kábítószer után kutatva. Szerencsére nem volt semmi baj. Elindultunk az M20-as pályán, majd én elkövettem egy nagy hibát, miszerint kiszálltam Ashfordnál. Itt némi kérdezősködés után kiderült nincs út Thumbridge Wellsbe, így vissza kell mennem a pályára és találni egy fuvart. No itt kínos három óra következett, végül lecseréltem a tábla feliratomat a szerencsés M20-M25 feliratra. Öt percen belül volt fuvarom. Apja-fia mentek a Gatwick Reptérre, mire én olyan örömre kerekedtem, hogy csoda, hiszen úti célom East Grinstead onnan már közel van. Kiderült, hogy az apuka a GreenPeace egyik erőteljes aktivistája volt, most épp organikus farmot épít szintén helpexesekkel Spanyolországban, engem is hívtak, hogy menjek le, nézzem meg őket, ha ráérek, sőt ha van, akit érdekel a hely dobjak egy e-mailt és már mehet is. Kitettek a reptéren, és mivel nem tudtam telefonon elérni a helyieket, így felültem egy buszra, ami tudom, hogy illúzió romboló így a végére, de már este tíz volt és megakartam már aznap érkezni, ha már bejelentkeztem korábban. Hamarosan a mesés East Grinstead főutcáján találtam magam, ahol megkezdődött az igazi utazás, beköltöztem egy élő múzeumba.

Végső statisztika: 3 nap, 17 autó, a VW nyert, második a Merci. Kerestem 5 eurót, fizettem 6.2-t.

Megújultunk!

Sziasztok!

Az utóbbi időben sokat gondoltam arra, hogy valamikor jó lenne egy kicsit megújítani ezt a felületet. Erre az utóbbi napokban szántam rá magamat. Szlovéniai utazásunk során jutott eszembe a Real Time Botpacker név, mely most arcot is öltött. Azért is sokkal találóbb a Tölgyek, sások és a többiek címnél, mivel az előző nem feltétlenül csak tölgyekről és sásokról szólt, sokkal inkább megjelentek a beszámolók. Ezért a backpacker kifejezésből ötlöttem ki a botpacker, mely azon megszállott embereket szeretné megjelölni, akik hátizsákkal, minimális anyagi javakat felhasználva próbálnak növényeket meglesni eredeti termőhelyükön.

Természetesen a tölgyeket bemutató írások is lesznek, amint egy kicsit beáll a rossz idő és bentre szorulok a lakásba. Jövőbeli terveim között szerepel, hogy ne csak én magam legyek a szerzője ezen felületnek, hanem mások is, akik hasonló szemlélettel járnak tájakon. Nem titkolt célom, hogy valós élményekbe, tapasztalatokba csomagolva némi ismeretet adjak át másoknak, megmutassam a terepi botanizálás sokszínűségét, így az egyes tájaknak ne csak a növényzeti arculatát, hanem emberi, kulturális, földrajzi, gasztronómiai stb. oldalát is. Ugyanakkor természetesen az emlékek megőrzését is nagyban segítik ezek az írások, esetleg némi hasznos információt nyújthatnak azoknak, akik hasonló feltételek mellett szeretnének, akár csak egy jót túrázni.

Új téma lesz a növénygyűjteményekben, értékes kertekben tett látogatások sorozata is, melyek a növényfajok élőhelyen kívüli megőrzésében jelentős munkát végeznek.

Nemsokára remélhetőleg készülni fog az oldalhoz szorosan kapcsolódó névjegy matrica is. Stoppolás közben egy csomószor jutott eszembe, hogy hajaj, de jó lenne, ha tudnék most adni valamit, ami kicsit személyes is, és egy picit növeli is a blog látogatóinak a számát.

A megújulás azért is kézenfekvő, mert én magam is más tájakra lépek át hamarosan, melyekről remélhetőleg szintén befogok számolni, természetesen növényes szemszögből.

Jó olvasást és szép napokat kívánva:

Matej

Herkulesfürdőtől Torockóig-Növények nyomában és még tovább (ERD16)

Volt olyan szerencsém, hogy augusztus végére sikerült még egy utat tennem Csaba barátommal Erdélybe valamint a Monarchia határárán lévő Herkulesfürdő környéki hegyekbe, mondanom sem kell a növényekre kihegyezve.

 Reggeli kilátás Herkulesfürdőn

Kedden reggel jó hamar be is érkeztem Kecskemétre, ahol a Penny Market parkolójában végül fel is vett Csaba, és innen indultunk kb. fél tíz magasságában. Az autópályán való haladás nem volt egy eseménydús kaland, de sikerült az ilyen esetekben jól bevált sokrétű és szerteágazó beszélgetést folytatni az élet rengeteg területét érintve, melyben helyet kapott a nép- és komolyzene, színház és irodalom, növényes történetek, sorozatok, filmek, kivel mi történt, stb.

A határon átkelve azt vettük észre, hogy az útjaik kifogástalan állapotúak, és jó persze vannak kicsiny utak, ahol lehetnek meglepetések, de nagy többségében a tranzit úthálózat remek minőségű jól lehet rajta kocsikázni. No persze ez csak az egyik tényező volt, mivel a román vezetési stílus hamarosan meg is mutatkozott számunkra. A kóválygó öreg bácsi bicajjal az útszélen, záróvonalas előzések, megfigyeltük "a kétsávos út igazából háromsávos" jelenségét, a szaladozó kutyák-macskák és egyéb állatok fel-fel tűnő bandáit, a díszítő értékű rendőri irányítást, melytől nem, hogy jó irányba mész, hanem el is tévedsz, aztán meg dudálnak, mint a lakodalmas menet stb. Azt is megállapítottuk, hogy benzinkút leginkább csak mutatóban van, az is elég gyászos kivitelezésű. Herkulesfürdő környékén, már a hegyekben gyülekeztek a fellegek, de szerencsére nagyobb esőzésben nem volt részünk.

Odaérve, már az út mellett megcsodálhattuk az egykor teljes pompájában díszlő, mára már hányatott sorsú vasútállomást. A völgyben beljebb haladtuk, ahol már elénk tornyosultak a mészkőfalak fehérlő vonalai. Nem volt ugyan szállásunk, de bíztunk benne, hogy valahogyan találunk azért valamit. A településen jól érzékelhető a román építészet hanyag "eleganciája" és a Monarchia idejéből hátramaradt, romosan álló, míves fürdőépületek kontrasztja. Sajnálkozva láttuk ezeket a remek épületeket, melyeket hanyatlásra ítéltettek, helyettük rikító vörös tetős betonszörnyeket építettek, melyek tőrként hatolnak a festői táj szívébe. Végül némi bolyongás és kérdezősködés után sem lett szállás, így épp az egyik kereszteződés felé mentünk, amikor egy fickó leszólított bennünket, hogy nem szállást keresünk-e. Mondtuk, hogy persze, hogy azt keresünk. Mondta az árat, mi kicsit tanakodtunk rajta, majd követtük a fehér autót. Nem volt messze, és meglepően jó állapotú volt. Megnéztük a szobát, az is jó volt, melyen később ugyan felfedeztünk némi furcsaságokat, de azok akkor még nem voltak szembeötlőek, aludni kiváló helynek bizonyult. Gyorsan fizettünk, majd felcuccoltunk.

Letűnt korok fényei kihunynak

Szállás a hegyek lábánál

Úgy határoztunk, hogy némi élelem bevétele után még csak kerülnénk egy bemelegítő kört. Gyorsan fel is cókmókoltuk magunkat, majd épp leértünk és indultunk volna az egyik irányba, amikor a sárga útjelzés miatt visszafordultunk. Jókor tettük, mert az autó mellett már az előző körben is látott néhány úriember leskelődött. Kiderült, hogy az autójuk miattunk nem tud kiállni, így hagytak nekünk üzenetet, de pont jókor jöttünk. Na, akkor a kocsi arrébb állt, mi pedig folytattuk utunkat. Nem telt bele sok idő, és máris nyomon voltunk. Nem kell csodálkozni azon, hogy mennyire népszerű ez az útvonal, de bizony ez (egész idő alatt egy kezemen megtudom számolni hány túrázóval találkoztunk) a helyi kisebbségi "negyeden" halad keresztül. Az ott látott állapotok valahol a Tornanádaskaiakat is erősen űbereleték. A gyerekek persze jöttek, hogy "Chocho, chocho, chocholatte", de mivel ilyesmikkel nem voltunk felszerelve, így tempós lépésekkel haladtunk a településrész "vendégváró" karjai közül a természet felé. Fentebb érve egy forrás mellett haladtunk el, majd az út meredeken indult felfelé a szurdok irányába. Mi a szurdokba nem mentünk be, hanem bal kéz felé fordultunk és irány a susnya. Nem jutottunk nagyon messzire, mert sziklafal állta utunkat. Én nagy bátran mondtam, hogy ó elég lesz a rövidnadrág, de másnapra beláttam, hogy ezen jellegű bejárások elengedhetetlen kelléke a hosszú gatya. Megfigyeltük a nagy tömegben növő Genista radiata-t, valamint az apró termetű Teucrium montanum-ot. A visszafordulást követően az út másik oldalán próbáltunk szerencsét, ahol egy masszív görgeteg lejtőn mentünk keresztül. Kökényből találtunk egészen szép nagy termésű, törpe növésű egyedeket is. Utunkat végül a lejtő másik oldalán hagytuk abba, mert erősen sötétedni kezdett. Lefelé a köveken csúszkáltunk, majd a megszokott csapásra ismét kiértünk és vissza ballagtunk a szállásunkra. Az este azonban még nem ért véget, felfedeztük, hogy a szobában van televízió is, így azon kinyitottunk egy zenei adót, amin autentikus, a mi mulatósunkkal egyenértékű, román nyelvű, egy kaptafára komponált dáridó, akár igen szórakoztató is lehet. Már épp majdhogynem táncra perdültünk, amikor kopogtak, hogy le kéne menni, mert az autó megint rossz helyen áll. Csaba leszaladt, ahol a szemben lakó, eléggé modortalan fickó az utcán parkoló autóra mutogatva, hangosan kiabálta, hogy "Mine property, mine property". Nemigazán tudtuk mire vélni, hogy az utca, hogyan lehet valakié, de a további csetepaté elkerülése végett, csak újabb helyet kellett találni. Miután nagyjából biztos helyre raktuk az autót, visszatértünk a szobába, ahol megbeszéltük, hogy reggel minimum egy féltéglával ébresztjük megfáradt szomszédunkat az esti incidenst követően. A franciaágy rugós matraccal volt az igazán fincsi, mert ha valaki elszeretné aludni, derekát, hátát, no ez kiváló kúrát jelenthet számára.

Autentikó Muzsíkó

Reggel fél hétkor keltünk, gyors reggeli stb. Feltűnt a szobában, hogy a szappantartót nem a mosdókagyló fölé szerelték, hanem jóval kintebb, hadd folyjon csak le a szappan a földre. A másik észrevétel, hogy a fürdőkabin fala pont felezi az ablakot, ami érdekes megoldásnak tűnt. Tükrünkön ugyan volt egy lámpa, de szereltek mellé egy másikat, ki tudja miért. Végül az autóval a Hotel Ferdinánd előtt álltunk meg, majd onnan indultunk felfelé a hegyoldalon. Fentebb érve remek Sorbus paxiana-kat találtunk, melyek nagy egyedszámmal jelentek meg azon a helyen. Össze is futottunk két túrázó román sráccal, akik kérdezték, hogy nem félünk-e a viperáktól? Akkor még könnyelműen legyintgettünk és mosolyogtunk, hogy áá, a viperák menekülnek az ember elől, nem lesz semmi baj.

Sorbus paxiana

Kilátás az Erzsébet-kilátótól

Az elmaradhatatlan közös kép, háttérben a Sorbus paxiana-val 

Felfelé indultunk az Erzsébet-kilátótól, majd kiértünk egy tisztásra, ahol az előttünk haladó két sráccal újra összefutottunk. No, el is készültek a közös képek, majd belevetettük magunkat a tengernyi szedresbe. És itt láttam be véglegesen, hogy a hosszú gatyának micsoda előnyei vannak. Mi a szedres közepébe gázoltunk és onnan csemegéztük ki a legjobb falatokat, míg a srácok csak a foltok pereméről tudtak szemezgetni. Egy darabig együtt haladtunk, majd ők leálltak az ott legeltető pásztorral beszélgetni, mi pedig mentünk tovább.

A viperás srácok...

Az útjelzés, hol volt, hol nem volt, mint a mesében, így fogtuk magunkat és úgy érzéssel elindultunk a völgyperemen az általunk jónak vélt irányba. Huzamosabb ideig haladtunk lefelé, majd  kiértünk egy fenyős, napsütötte sziklaperemre. Innen lefelé bandukoltunk tovább. Az egyik fa törzsén valami furcsaságra lettem figyelmes. Nagyot ugrottam hátrafelé, emlegettem a felmenőit, majd megnéztem, hogy mi is az valójában. A sűrű erdőbe beszüremlő napsütésben, egy gyönyörű, de annál veszélyesebb vipera sütkérezett összetekeredve, melybe majdnem teljes erőből beletapostam volna az előző minutumban. Szerencsére nem így történt. Sőt, még fotózni is hagyta magát. A mi téves hiedelmünk, így meg is dőlt, hiszen nem csak a napsütötte sziklagyepekben sütkérezhetnek viperák, hanem az erdő alatt is.

...és a vipera

Végül felértünk egy sziklakibúvásra, ahol a Sorbus umbellata subsp. banatica egyedei vártak minket, melyek alatt a festői tájban gyönyörködve elköltöttük ebédünket. Felkerekedvén az ebédelésből, a hegyről levezető utat kerestük, mely nem adta egyszerűen, magát.

Bújócska a sziklák között

Toronyiránt lecsaptunk a völgy felé, sűrű bodzáson, csalánoson, szúnyogos patakvölgyön lefelé. Aztán ráakadtunk útközben megint egy szikla kibúvásra, ahol szintén találtunk néhány Sorbus paxiana-t. Nagy nehezen kilyukadtunk egy törmeléklejtőre, ami meglehetősen térderőltető volt, de csak elértük az alattunk kanyargó autóutat. Vissza tekintettünk és láttuk a tornyosuló falakat, melyen nagy szerencsénkre mi megtaláltuk az egyik legjobban járható utat. Az úton kullogtunk, bámuldoztunk, a levezető kilométereket róttuk. Éreztük a kénes gyógyvíz illatát, mely ott tör a felszínre és imitt-amott a helyiek által létesített beton kutricákban lehet rotyogtatni beteges részeit az embernek. Mi nem próbáltuk ki. A főtér mögötti épületen lévő díszes festményeket néztük, melyek ott árválkodnak felújításra vagy végső leomlásra várva.

Lefelé a szúnyogosban

Meteor hullás éjjelből nappalba

Festmények az enyészet útján

Az autóhoz visszaérve a szállásra tértünk vissza, ahol megvacsoráztunk, majd újra a román mulatós zenét hallgattunk, végül egy kissé erőltetett amerikai film végén mondtuk azt, hogy jó éjszakát.
Másnap felkerekedtünk reggel, bepakoltuk a cuccunkat a kocsiba és a közeli bankhoz mentünk, ahol kiderült, hogy váltanak pénzt. Némi várakozás után, sikerült az akció, és benzinkút keresésébe kezdtünk. Vissza is fordultunk, mert ugyan a tábla jelzi, hogy nemsokára benzinkút következik, annak hűlt helyét találtuk csupán. Viccesek ezek a román közutasok! A másik opció egy bodega volt, mellette üzemanyag töltőhöz hasonlító rozsdás szerkezetek. Az életkép a következő volt. Beállunk az autóval, benézek az "irodába". Lepukkant hely, piszok, karosszék, benne egy szipogó, susogós gatyás figura, aki épp nagyon meg volt fázva, mellette egy díszes cserépkályha. Számlát persze a világért nem tudott adni, így kénytelenek voltunk anélkül tovább haladni.
Az út Torockóig viszonylag monoton volt, bár láttunk egy szép hupikék házat, hupikék törpikékkel ízlésesen feldíszítve.

Egyik kedvenc házunk Nagyenyeden :)

Az út menti egyik étteremnél megálltunk segítséget kérni, hogy merre is menjünk, rendesek voltak nagyon, mert még utánunk is szaladt az egyik lány, hogy kijavítsa önmagát. Aztán délután fél hat körül meg is érkeztünk. Csaba talált szállást gyorsan, én viszont innentől a kempingezősdit választottam. Gondoltuk gyorsan felszaladunk a Székelykőre szétnézni, hogy mi újság. Nem telt bele fél óra és már nyargaltunk is felfelé. Láttunk szép Rhamnus saxatilis-eket, R. chatartica-t, Sorbus graeca-t, Saxifraga-kat, Centaurea atropurpurea-t. Fentebb egy gerinc mellett vacsoráztunk, amiről szép kilátás tárult elénk a lemenő Nap fényében. Lefelé már gyorsan haladtunk, jót beszélgettünk közben.

Székelykő

Kökényrigó :)

Vacsora a gerincen

Lent a faluban szétpakoltam az estéhez szükséges cuccaimat a nagy zsákomba és megindultam a főtéri forrás felé fürdeni. Hihetetlen módon feltudja frissíteni az embert a hűvös fürdő. A Székelykő lábánál táboroztam le a legelőkön. A sátor gyorsan felépült, majd a polifoamomon üldögélve, kezemben egy pohár altatóborral néztem az egyre halványuló napsugarakat és az erősödő csillagok fényét. Hihetetlen volt ott ülni, oldalamon a Székelykővel, szemközt Torockó fényeivel, fejem felett a Tejút végtelenjével. Másnap reggel én megvoltam győződve, hogy rohadtul időben vagyok felkeltem és fotózni indultam a Székelykőre. Visszaérve láttam, hogy a hegy árnyékolja a sátramat, így az biztos, hogy nem fog kiszáradni.

Dermedt boglárka

Kutyatej szender hernyója

Aszat

Összehajtottam úgy vizesen, és a főtéren már jócskán eszegető Csabába botlottam. Ekkor nekem még nem volt semmi furcsa az egészben. Megkajáltunk, majd mentünk a Tilalmas megkerülésével a Vidalykő felé. Útközben többször megálltunk szétnézni, majd felérve szintén pazar kilátás tárult elénk. Némi bóklászás után az egyik fa alatt ebédeltünk, végül áttértünk a rét túloldalára, ahol kimentünk egy kilátópontra, ahonnan a velünk szemben lévő fenyő erdőrezervátumot lehetett megszemlélni.

Vidalykő

*A kép csak illusztráció (tálalási javaslat)

Sziklagyep

Lefelé vettük az irányt, majd a jelzést nem találva, toronyiránt az Ordaskő egyik gerincén kezdtünk kúszni felfelé. Értékes sziklagyepekben mentünk felfelé, szerencsére taposásnak semmi jelét nem tapasztaltuk. Az alattunk lévő Torockószentgyörgyre és a várra kiváló kilátást kínáltak a sziklás kilátók a felfelé mászásunk során. Végül a tetőre nem is mentünk fel, hanem a sziklaperemeket alulról kerülve a törmeléklejtőn vágtuk keresztül magunkat, majd egy kevésbé sűrű erdőn.

Vár a táj felett

Kitekintő

 Szerencsénkre hirtelen, szinte a semmiből feltűnt a piros útjelzés, így nagyobb erőlködés nélkül visszajutottunk Torockóra, ahol a Gondűző nevezetű helyre be is tértünk egy Csíki Sört megiszogatni. Innen hamarosan felkerekedtünk, az autónál szétszedtem megint a fontos holmikat, majd egy újonnan felfedezett fürdőzőhelyre mentem. A Gondűző utcája beletorkollik egy zsákutcába, ahol van egy folyton frissülő medence, igaz hideg, de az izomlázat hipp-hopp kikergeti minden megfáradt végtagból. Felfrissülve a völgy másik oldalán ütöttem tanyát, ahol szintén sátorállítás, vacsora, bor, csillagnézés következett. Lefekvés előtt a jegyzeteimet is megírtam aznapra.

Sátor a hajnalban

Reggel megint azt gondoltam, időben vagyok, de ekkor fény derült arra, hogy elnéztem az órámat, mivel az, a magyar időhöz volt beállítva, így minden nap reggel egy órát csúsztam. Ezen egy kicsit bosszankodtam azért magamban, de szerencsére annyira nem volt rohanós a program. Aznap autóval Csáklya településre kocsikáztunk át, majd onnan a Csáklyakövet céloztuk meg. A parkolás sem volt egyszerű. Megálltunk bent a faluban, az egyik ház mellett, no, a kocsi zörgésre kijött az egyik idős tulaj mondván, hogy ez bizony az övé, álljunk arrébb. Ekkor megjelent a másik kapunál a következő lakó, aki már akkor igen jó állapotban volt. Együttesen a szemben álló füzek alá navigáltuk a járgányt.

Hol a hiba?

 Elindultunk hát a rekkenő hőségben. Kezdetben az út felhagyott gyümölcsösökön keresztül vezetett, majd a Római fürdőnél elkezdtünk kapaszkodni felfelé. Az útjelzést számos esetben nehezen találtuk, de nagyjából tartottuk az irányt. Utunk melegkedvelő, mészkerülő tölgyesben vezetett, ahol sok volt a változatos Sorbus torminalis és néhány Sorbus domestica is feltűnt. Végül beértünk egy móc település melléki legelőkre, nyírfásba. Felszerelkeztünk az esetleges pásztorkutya támadás ellen még egy bottal, majd a kaszálón megindultunk a sejtett irányba, ahol fel is tűnt egy túrázó csoport. A helyiek éppen kaszálásban voltak, sodorták a rendet rendesen gereblyével, rakták a petrencéket. Intettünk nekik, majd a csúcs irányába mentünk. A hőség kezdett elviselhetetlenné válni, de így is szép volt a kilátás.

A Rómaiak Hasadt Fürdő Sziklája

Csáklyakő 

Láttunk Delphynium simonkaianum kórókat, Iris graminea tömegesen jelentkezett a tetőn. Sajnos nem volt annyira jó a hely, zavartnak tűnt nagyon, nagy felületeket a Rosa spinosissima borított. Beértek minket túrázó társaink, akikkel végül megbeszéltük, hogy mi merre megyünk, és ők merre mennek, hol az útjelzés stb. Mi visszafordultunk az úton és lefelé ereszkedtünk, ők mentek tovább a piroson. Lent a mócokkal újra összefutottunk, némi vidám beszélgetés is kialakult köztünk, örültek nekünk. Az út innentől felgyorsult, mert igencsak kiszívta energiánkat az erős Nap. Mintha ólom lábakat növesztettünk volna úgy mentünk a Római fürdőig. Be is néztünk oda, hiszen a sziklák között zúdul le a víz, ami érdekes is lenne, ha nem lenne benne vízi játszótér felnőtteknek, akik összeugrálják a vizet és a sziklákat. Nem sokat időztünk, a faluba visszamentünk, majd visszakocsikáztunk Torockóra.

Római fürdő, sírkő, karók

Ott a Gondűző meglepő módon zárva volt, így másik helyre mentünk Ursus sörért. Hely ugyan nem volt, de nekünk a félreeső csatornafedél is megtette, legurítottuk a napi italunkat, majd mindenki ment a maga útjára. Én még egy kiadósat fürödtem, mire az egyik házból kijöttek, hogy nem hideg-e a víz? Mondtam, hogy hideg, de meg lehet szokni. Az éjszaka már úgy aludtam, mintha bottal fejbe vágtak volna.  Reggel fölcuccoltunk és indultunk hazafelé. A határig azért figyelni kellett, majd Nagyváradnál átjöttünk a határon és Törökszentmiklós irányából betámadtuk Tiszakürtöt, így én megérkeztem. Csabát ezután még jó két és fél órás autózás várta volna, de lett abból három és fél is mivel az M5 bedugult baleset miatt.
Szerencsére épségben hazatértünk, remek helyeket láttunk és levontuk a következtetést, hogy ha valaki túrázni szeretne egy jót, Erdély kiváló hely erre, mert nehezebb találkozni a Pilisben, Budai-hegységben tapasztalható túrázó túlkínálattal.

Látott fás fajok:

Larix decidua, Juniperus communis, Pinus nigra, Taxus baccata, Sorbus paxiana, Sorbus graeca agg. Sorbus umbellata subsp. banatica, Sorbus torminalis, Sorbus aria, Sorbus aucuparia, Sorbus domestica, Genista radiata, Cotoneaster tomentosus, Salix purpurea, Prunus spinosa, Quercus petraea, Fraxinus ornus, Cotinus coggygria, Rubus spp. Rosa spinosissima, Rosa spp. Carpinus betulus, Carpinus orientalis, Cornus mas, Cornus sanguinea, Virburnum opulus, Viburnum lantana, Fagus sylvatica, Daphne mezereum, Rhamnus chatartica, Rhamnus saxatilis, Spiraea sp., Corylus avellana, Tilia cordata, Berberis vulgaris, Populus tremula, Betula pendula, Acer platanoides, Acer pseudoplatanus, Acer campestre, Lonicera xylostemum, Hedera helix, Clematis vitalba, Vitis sp., Chamaecistus sp., Crategus sp.